Szent István király
Nyolcszázkilencven évvel ezelőtt ez a Magyarország, ahol mi lakunk,
római tartomány volt: Pannónia. Volt benne néhány város, azt maguk a
magyarok feldúlták, rombadöntötték. Néhány út volt: Budáról Albába,
vagyis Székesfehérvárra, Budáról a mai Komárom helyére, Ószőnybe,
Fehérvárról a Bakonyon, Celldömölkön át Szombathelyre, Székesfehérvárról
a Balton zalai oldalán vezetett út s azután semmi. És mi volt a Dunán
túl? Csupa erdőség, ahogy akkor nevezték: Sylva. Sylva Transdanubium,
Pest felé a Sylva Avarorum; az erdőségen át folytak a folyók, de nem
határozott mederben, hanem arra, amerre tetszett, hol itt, hol ott.
Olyan volt ez a magyar gyepű, mint a bástya, mint a kínai fal, mint a
legerősebb sánc, nem lehetett azon átjutni. És Szent István teremt
országot a romokból, a sylvából, a gyepűből.
Nem Árpád teremtette, ő bevezette a Vereckei-szoroson a népet! Gyönge összetartozás volt akkor a magyarok közt, dacára a vérszerződésnek. A törzsek nem Árpádnak engedelmeskedtek, hanem a tözsfőnököknek. Nem volt város, nem volt út, nem volt trón, nem volt alkotmány. Ezt mind Szent István létesítette.
Szent István nem vézna, vérszegény, holdkóros csakis - imádkozó ember! Nemcsak magát sanyargató, a szegényekhez álruhában, mezítláb eljáró ember! Ez is volt! De azonkívül bátor, kitartó, teremtő, alapító, trónt felállító, magát megkoronázó ember volt! Valóban kiérdemli a mélységes tiszteletünket. Minekünk a nagy embereket tisztelnünk kell, semmi ember az, aki senkit sem tisztel. A tisztelet egy fölséges ünnepi érzés.
Ah, az a középkori szent kereszténység! Bennem mélységes hódolat és tisztelet van iránta, lehet, hogy ez másokban nincs úgy meg. A középkori kereszténység nekem mennyországi vízióm. Azok nem gondolatok voltak; hanem nagy tények! Milyen tények? Megtestesülés, megváltás, feltámadás. Nem a buddhizmus, nem a spiritizmus, nem a teozófia, hanem nagy tények! Az embert a gondolatok összezavarják. Hányféle filozófia, hányféle hit van, hányféle szekta. Ha az ember nem igazítja bele magát a tények sarkaiba, ha ezeket nem fogjuk, akkor mind csak pókhálószálak! A középkori kereszténység az az alázatos, valóságnak vevő fölséges odaadás, ha nekem a hitem az, hogy Krisztus után úgy megyek, olyan biztosan, mit az emberek az országúton.
Szent István és a középkori kereszténység alázatosságában úgy hitte, hogy ő nem győzi, pedig neki győznie kell, mert vele van az Isten.
Szent István, te is mezítláb jártál éjjel szegényekhez álruhában. Kedved telt benne. Azok a mezitlábak Krisztis lábai, az az álruha Krisztus valóságos ruhája, azok az utak Krisztus utai. Te alázatos, hősies, bátor ember, nagylelkű ember, alamizsnát osztogató ember.
Nézd azt az aranyszívet, aranylelket, édes kedélyt, nézd, ő a keresztnek gyöngédségét viszi mindenhová, ahová bírja, azután felül a trónra, nem mezíláb, hanem ragyogó királyi palástban és a királyi palást alatt dobog a szív, mely a szent kereszt igézete alatt áll.
Édes, nagy király, fölséges király! Szegény, szomorú országocska vagyunk! Légy királyunk, segíts minket, hogy mi is szent, keresztény izzásban legyünk. S ezután nem lesz itt többé Sylva Románorum. Sylva Csehorum, erdők, melyek a magyart nyomják, hanem marad Nagyboldogasszony országa: A Úristen segítsen minket ebben! Ámen.
Prohászka OttokárNem Árpád teremtette, ő bevezette a Vereckei-szoroson a népet! Gyönge összetartozás volt akkor a magyarok közt, dacára a vérszerződésnek. A törzsek nem Árpádnak engedelmeskedtek, hanem a tözsfőnököknek. Nem volt város, nem volt út, nem volt trón, nem volt alkotmány. Ezt mind Szent István létesítette.
Szent István nem vézna, vérszegény, holdkóros csakis - imádkozó ember! Nemcsak magát sanyargató, a szegényekhez álruhában, mezítláb eljáró ember! Ez is volt! De azonkívül bátor, kitartó, teremtő, alapító, trónt felállító, magát megkoronázó ember volt! Valóban kiérdemli a mélységes tiszteletünket. Minekünk a nagy embereket tisztelnünk kell, semmi ember az, aki senkit sem tisztel. A tisztelet egy fölséges ünnepi érzés.
Ah, az a középkori szent kereszténység! Bennem mélységes hódolat és tisztelet van iránta, lehet, hogy ez másokban nincs úgy meg. A középkori kereszténység nekem mennyországi vízióm. Azok nem gondolatok voltak; hanem nagy tények! Milyen tények? Megtestesülés, megváltás, feltámadás. Nem a buddhizmus, nem a spiritizmus, nem a teozófia, hanem nagy tények! Az embert a gondolatok összezavarják. Hányféle filozófia, hányféle hit van, hányféle szekta. Ha az ember nem igazítja bele magát a tények sarkaiba, ha ezeket nem fogjuk, akkor mind csak pókhálószálak! A középkori kereszténység az az alázatos, valóságnak vevő fölséges odaadás, ha nekem a hitem az, hogy Krisztus után úgy megyek, olyan biztosan, mit az emberek az országúton.
Szent István és a középkori kereszténység alázatosságában úgy hitte, hogy ő nem győzi, pedig neki győznie kell, mert vele van az Isten.
Szent István, te is mezítláb jártál éjjel szegényekhez álruhában. Kedved telt benne. Azok a mezitlábak Krisztis lábai, az az álruha Krisztus valóságos ruhája, azok az utak Krisztus utai. Te alázatos, hősies, bátor ember, nagylelkű ember, alamizsnát osztogató ember.
Nézd azt az aranyszívet, aranylelket, édes kedélyt, nézd, ő a keresztnek gyöngédségét viszi mindenhová, ahová bírja, azután felül a trónra, nem mezíláb, hanem ragyogó királyi palástban és a királyi palást alatt dobog a szív, mely a szent kereszt igézete alatt áll.
Édes, nagy király, fölséges király! Szegény, szomorú országocska vagyunk! Légy királyunk, segíts minket, hogy mi is szent, keresztény izzásban legyünk. S ezután nem lesz itt többé Sylva Románorum. Sylva Csehorum, erdők, melyek a magyart nyomják, hanem marad Nagyboldogasszony országa: A Úristen segítsen minket ebben! Ámen.
Forrás: SZENTLÉLEK HÁRFÁJA Prohászka-imakönyv Szentek tisztelete c. fejezet
