Adventi
elmélkedések 17. - A párbeszédről
Sokan
nem hisznek a szó erejében.
Jézus feltámadása után találkozik
az Emmauszi tanítványokkal, akik mindenből kiábrándulva mennek
haza, távolodnak Jeruzsálemtől, mindattól, amit Krisztus jelent.
Jézus nem parancsolja vissza kishitű, megtorpant társait, hanem
elkíséri a tőle elvezető úton, és olyan szépen beszél velük,
ahogyan ők mondták, „lángolt a szívünk, míg hallgattuk őt”.
Jézus meghallgatja a másik felet, majd beszél, érvel a
Szentírásból, mert hisz a kimondott szó erejében. Szándéka
tiszta, magasabb rendű életet kínál testvéreinek.
Én
is hiszek a szóban, az igében, mely által beléphetek testvérem
szívébe.
Hiszek a párbeszéd erejében, mely által értékeimet
felkínálhatom, és megismerhetem társamat, az ő álmait, céljait,
reményeit.
A kimondott igaz szó által mindketten többek leszünk.
Minden
kis búzaszem a tavaszi verőfényben, az áldott esőtől öntözött
földben élni akar.
Kis gyökerével a földbe kapaszkodva
belegyökerezik, nyújtózik a kék égbe, hogy meghozza parányi
virágait, majd szemet, gyümölcsöt terem.
Ő is, mint te, és
minden élő, élni, növekedni, kibontakozni akar.
Vágya, álma:
virágot, gyümölcsöt adni a világnak.
Ha Istentől beleírt
álmát, vágyát segíted megszületni okos szóval, társa lehetsz,
barátja, így belőled is fakad a virág, a gyümölcs.
Gyümölcsét
megosztja veled, és te is boldog leszel, mert gyümölcsöd az, hogy
ő gyümölcsöt terem.