Túrmezei Erzsébet versei
A BIRODALMAM
Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!
Ha bejárhatnám a határidat!
- Neki indulok s olyan szövevényes...
a folyamain nincsenek hidak. -
Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!
Mélységeidből titkok integetnek.
Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?
Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.
S én idegenül önbirodalmamban,
remegve tartom kezemben a kormányt.
Koldus királyod, mit tegyek veled?
Merre keressek segítő kezet?
Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,
Ki téged ismer, minden titkodat?
Aki zúgó folyamaidon által
hidat fénylő szivárványból vonat...
Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,
akár simogatóan, csendesen:
én koronámat lábához teszem.
A HARMADIK
Valamit kérnek tőled
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Messzire mentél, fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész, s a jog józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá, nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne,
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd, bizony megtalálnád életed!
Bízd rá magad arra a harmadikra, mert az a szeretet!
Valamit kérnek tőled
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Messzire mentél, fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész, s a jog józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá, nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne,
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd, bizony megtalálnád életed!
Bízd rá magad arra a harmadikra, mert az a szeretet!
Ahol ránk Jézus vár
Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások és szenvedések,
hol csend, csend, csend...
Kívül?
Vagy bent:
Valami mindig vár.
S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben, és feladatokban,
ott szenvedésben és kisértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.
Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk - a csendben!
AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT
Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.
Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán...
Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!
Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
\'Jöjj! Jöjj Barabás!\' - Nem! Nem akarok!
\'Barabás!\' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!
Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: \'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!\'
Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...
S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: \'A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett.\'
Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.
És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!
Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...
Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.
Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota utján a kereszt alatt.
Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.
\'Ki az? Ki zörget?\' - kérdik majd. \'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.\'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.
A KÖNYVEK KÖNYVÉNEK
CSODÁLATA
Legyőzhetetlen!
Égi dimenziók, örök arányok
Isten diktálta, ember-írta Könyve!
Küzdünk ellened porszemek, parányok...
taposunk vérbe, sárba, könnybe,
és nem bírunk veled.
Te élsz korok felett és föld felett.
Tavaszból őszbe fordul a világ.
Lombjuk hullatják óriási fák.
Az emberiség évezredes tölgye
lassan libegve ejteget a földre
életeket és népeket.
te élsz népek felett és lét felett.
Kezembe veszlek,
és álmélkodva csuda-áhítat
száll a szívemre.
Így olvasta fakó irásidat
Ágoston egyszer... így a reformátor...
S hol egy ezüstszem századok porából?
Eleven-új vagy, s diadalmas-frissen
Szólsz a szívemhez, mintha énnekem
Íratott volna mai nap az Isten.
Úgy változunk mi emberek.
Az apák mások és a fiak mások.
Ma nagyok vagyunk, holnap porszemek,
ma törpe senkik, holnap óriások.
Azt hisszük, még a kelő napba nézünk,
De orvul, észrevétlen este lett.
Te élsz múlás és változás felett.
Hol, aki téged legyőzött,
tér, idő, ember - akárki?...
Hát azok ezreit,
lehet-e megszámlálni, belátni,
akiken te vettél diadalt?
Legyőzött lelkemen
győztesen Te zendíted ezt a dalt.
A Te győzelmed a békém.
A Te diadalod az életem.
Kezembe veszlek hívő áhítattal,
s hatalmad hirdetem.
Te élsz korok felett és föld felett
Te élsz népek felett és lét felett.
Mindenre, amit kérdezve kerestem,
Te győzhetetlen,
Te vagy a diadalmas felelet.
A KÜLÖNÖS RUHA
Szenvedésed
Isten-adta ruhád.
Először sehogyan se illik rád.
Úgy találod, hogy nagy neked.
Belenőhetsz, ha békén viseled..
S ha Isten ráteszi áldó kezét,
erőt arra is ád,
hogy úgy viseld végül a szenvedést,
mint drága ünneplőruhát.
M. Feesche után németből ford. Túrmezei Erzsébet
A LEGNAGYOBB MŰVÉSZET
A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet:
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rádrakott igádban.
Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső símítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja köteleinket,
ha e világ fogvatart minket.
Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
s készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!
S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégzed
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
"Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“
németből Túrmezei E. átdolgozásában
A LEGNEHEZEBB KÉRÉS
"Legyen meg a Te akaratod!“
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
könnyű kimondani. De ha nehéz
órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
ha éjszakának tűnnek nappalok,
eltördelni mégis a mondatot,
hogy "legyen meg a te akaratod!“?
Inkább sikoltanék: "Atyám, ne, ne!
Miért kell ennek így történnie? !“
Szívem keserű lázadásba jut,
ha érthetetlen előtte az út.
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:
"Én Istenem, hát ez a szeretet? !“
Aztán elcsitul: "Bocsáss meg, Atyám!
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghezviheted,
de szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
ne csak szájjal, de szívvel mondani:
"Ahogy te akarod, ne ahogy én!-
A békesség csak így lesz az enyém.
Lehet az út tövises, meredek,
amerre vezetsz, bátran mehetek.
S mindennapi kérésem az marad:
"Add, hogy csupán Téged kívánjalak!-
"Legyen akaratod-, ha nap nevet.
"Legyen akaratod-, ha éj temet.
Legyen most és mindörökké! Igen!
Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!
Ha utam célját el is takarod:
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!
A MINDEN, AZ MINDEN!
"Minden gondotokat őreá vessétek" 1 Pét 5,7.
"Minden lehetséges a hívőnek" Mk 9,23
"Mindenre van erőm a Krisztusban" Fil 3,20
"Mindenért hálát adjatok" Ef 5,20
Minden gondomat rád vethetem.
Nem csak az apró-cseprő gondokat,
a nagyobbakat is.
Nem csak a nagyokat, nehezeket,
a legkisebbeket is!
Mert a minden, az minden!
És minden lehetséges, ha hiszek.
Lehetetlen, megoldhatatlan,
Elérhetetlen nincsen!
Mert a minden, az minden!
És Tebenned mindenre van erőm.
Mindenre, sokra, kevésre,
szűkölködésre és bővölködésre...
Testvérek terhét vállamra vennem,
Teeléd vinnem!
Mert a minden, az minden!
S mindenért hálát adhatok.
Derűs napok, borús napok,
Örömök, szenvedések...
Mindet azért adod,
Hogy cél felé segítsen.
Mindenért hálaéneket mondhatok.
Mert a minden, az minden!
A MINTA
Mindig mosolyog és szeretve szolgál,
tekintetében távol fény ragyog.
lényéből már a menny nyugalma árad.
El sose fárad.
Megsérteni semmivel nem lehet,
hisz nincsen benne kit megsérteni,
nincs énje. Földhöz nem köti már semmi.
Kész hazamenni.
Nincsen neve. Krisztus nevében él.
Krisztus kezének csendes eszköze.
Krisztus lényének visszasugárzása:
Hűséges mása.
Ím, itt a minta. Áldó két kezed,
én Mesterem, vezesse hát a vésőt!
Fájjon, ha fáj, én kegyelmedet zengem.
Készíts el engem!
AMÍG LEHET
Ha édesanyád is öreg lett,
és te magad is "öregebb“,
ha - miket addig meg se érzett -
nem bírja már a terheket...
ha kedves hű szeme se lát úgy
az életbe, mint azelőtt,
ha lába ügyefogyottan
nehezebben hordozza őt:
legyen támasza erős karod,
és kísérése örömed!
Üt az óra, amikor sírva
utoljára kísérheted.
És ha kérdez, felelj a szavára!
Ha újra kérdez, akkor is!
Ne türelmetlenül! Gyengéden,
ha megkérdez, harmadszor is!
Magyarázz meg mindent derűsen,
ha valamit nehezen ért!
Üt az óra, melyben
tőled többé semmit se kérd.
németből: Túrmezei E.
A "TÉTELEK KAPUJA- ELŐTT
Papírlapra írta,
Fakapura szögezte,
450 éve már...
Ma Wittembergben érckapu fogad.
És Luther 95 tétele ércbeöntve vár.
Csendben tetüzgeted.
A fakapu
Tűz martaléka lett.
A tételíró kéz elporladt a vártemplom alatt,
A kripta ölén.
Az ércbetűk sora
Keményen, hidegen
Szemedbe néz.
Őszi nap vet rá bágyadt sugarat.
Késő zarándok olvasd, örülj:
Így megmarad.
+
Valamikor
riadó volt, nem hideg ércbetű.
Lázas tekintetű
Polgárok és diákok olvasták és vitatták...
Másolták... szájról-szájra,
Kézről-kézre adták...
Nyomában
Kigyultak az arcok, a szívek.
Nem érckapun,
Nem papiron,
Szívekben élt, dobogott, lüktetett,
Mert erő volt és Evangéliom!
+
S amíg ragyog az ércbetűk sora,
Egyért sóhajtok,
Késő kor késő vándora:
Ne merevüljön szánkon és szívünkön
az üzenet
halott formákba, hideg ércbetűkbe!
Legyen olyan élet-erőtele,
Mint 450 éve Luther Márton
Hatalmas 95 tétele!
A VÉGIGCSÓKOLT BIBLIA
Sok porosodó, drága Biblia,
ha kinyitását mindhiába várja,
lenne nagyörömest
távoli vak testvérünk Bibliája.
Elveszítette mindkét karját,
rászakadt a vakság éjjele.
De felragyogott néki Krisztus,
és az élete fénnyel lett tele.
Szomjazott az Ige kristályvizére.
Hogyan is olvashatna Bibliát?
Keze sincsen, hogy betűit tapintsa,
és nem betűzheti, mint aki lát!
Mégis Bibliát olvas!
Előtte vakírásos Bibliája.
Nyelvével tapintja ki betűit,
s lelke az Ige mélységeit járja.
Így csókolta elölről-végig többször
Isten szent könyvét. Az az élete,
vigasztalása, kincse, békessége!
S Bibliája sokunk ítélete.
Éhezzük-e, ahogy ő éhezi,
és látó szemünk tapad-e úgy rája?
Nem vádol-e bennünket távoli
testvérünk végigcsókolt Bibliája?!
A WITTENBERGI OLTÁRKÉP ELŐTT
Turisták belépnek, kimennek...
Századok belépnek, kimennek...
Szép ősi templom, wittembergi.
Új meg új gyülekezet zengi
dicséretét az Úristenek.
Messziről jött magyar zarándok,
áhitattal én is megállok.
Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,
gót íveket és szárnyasoltárt
csendesen, sorra megcsodálok.
Szószéken áll a reformátor,
s valamit számonkér a mától
Gyülekezete vele szemben
szavát issza, figyeli csendben.
Tartása, arca nyugodt, bátor.
Középen általszegezetten
Krisztus a megváltó kereszten.
Luthernek Biblián a balja,
és jobbkeze, kinyújtott karja
Krisztusra mutat ihletetten.
Fénylik, ragyog a szárnyasoltár.
Ez vagy, Luther Márton! Ez voltál!
Ha így festett le jóbarátod,
így ismert, így hallott, így látott.
Krisztust hirdetted. Róla szóltál.
Századok belépnek, kimennek.
Múlt ad helyet ifjú jelennek.
Forrongó újban, mindig másban,
ezer meg ezer változásban
te megmaradsz mindig ilyennek.
Századok belépnek, kimennek,
te megmaradsz mindig ilyennek,
ugyanannak és soha másnak,
örök Krisztusra-mutatásnak.
Hirdeted jövőnek, jelennek,
mának holnapnak... jöhet más kor...
néha korszerűtlennek látszol
ezzel az örök mozdulattal.
De minket más ma sem vigasztal.
Te így vagy ma is - reformátor.
AZ A HÁROM ÉV...
Elmúlt. Hirtelen, mint a többi mind.
Alig jött, és tovasuhant megint.
Év lett volna? Vagy tűnő pillanat?
Mennyi mindenre nem telt, nem maradt.
Rá se értek virággá fesleni
lelkem bimbóban alvó tervei.
Régi adósságok roskasztanak,
mert olyan rövid volt a perc, a nap.
De mélyen egy felismerés sikolt:
Mesterednek csak három éve volt!
És elég volt, és mégse volt kevés.
Tengernyi kín fogadta, szenvedés.
Az elveszett világ váltságra várt.
Milliók hordtak görnyesztő igát.
S ő rövid három földi év után
azt mondhatta: "Elvégeztem, Atyám!“
Abból a három évből lett nekem
szabadulásom, békém, életem,
s aki él, azóta abból él.
Századok tűnnek, mint hulló levél...
De megoldás örökre az marad,
mit Ő elvégzett három év alatt.
Míg három évnek titkát vallatom,
s tűnő évek zenéjét hallgatom,
új évem imádkozva, csendesen
abba az isteni kézbe teszem,
mint valamikor rég egy kisgyerek
az ezreknek elég öt kenyeret
fenn a hegyen kezébe tette le.
S boldog csoda történik vele:
pillanata nem pillanatot ér!
Lesz belőle áldott csodakenyér!
Minden perce, morzsája viszi szét
három év erejének jóízét.
AZ ALKALOM
Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.
A FORRÁSHOZ
" Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat." Sören Kierkegaard
Tiszta- bővizű csodálatos Forrás,
keresd tovább a szomjasakat!
Látod, mennyien vannak!
Posvány vizével oltják szomjúságuk.
Szomjaznak, életre, szeretetre,
irgalomra és bocsánatra, jóságra, igazságra, örömre, igazi szabadságra.
Szomjazók számlálhatatlan serege!
Mi lesz velük, ha rád nem találnak?!
Milyen felfoghatatlan, ahogy elindulsz megkeresni őket, ahogy szüntelen útban vagy feléjük, meg se várva, hogy ők keressenek!
Milyen csodálatos titok!
Boldog akit már megtaláltál,
s nem posványok mérgező vizét issza!
Ahogy ígérted,
nem szomjazik soha többé, és belsejéből szeretet, öröm, irgalom, jóság: élő víz fakad.
Krisztus-forrás, te áldott, drága, tiszta,
keresd tovább a szomjasakat!
MINT A MADÁR SZÁRNYA
"Krisztus keresztje olyan teher, mint a madárnak a szárnya-az emeli a magasba" Clairvauxi Bernát
Teher a szárnyad , suhanó madár?
Repülsz! Kék egek végtelenje vár.
Repülsz-fényében aranynapsugárnak.
Por rabja volnál , ha nem lenne szárnyad.
Teher a kereszt , a Krisztus keresztje?
lehet , gyenge vállad már felsebezte.
De olyan teher mint a madár szárnya.
Nélküle magasság hiába várna.
Nélküle a célt soha el nem éred.
A kereszt emel egyre feljebb téged.
Repülsz-fényében aranynapsugárnak.
Por rabja volnál, ha nem lenne szárnyad
TANULGATOM A CSENDET
Nézem a tó fodrozó tükrét,
a felhők , fények játékát a vízen,
szeptemberi fák színesedő levelét...
és tanulgatom a csendet.
Nem az üreset , a némát:a beszédeset!
Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben.
Tó tükrére, sirályok szárnyára,
hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem.
Ölembe perdül egy őszi levél...
üzenetét betűzgetem
Túrmezei Erzsébet
Ma!
Holnap talán az ajkam néma.
Hogy ne maradjak
szerető szóval
senki adósa;
úgy szóljak még ma.
Holnap talán merev a lábam.
Segíts, Megváltóm,
hűséges szívvel
szüntelen veled
járni a mában.
Holnap talán karom se mozdul.
Ma szent örömmel
úgy tegye dolgát,
mint a Te szolgád
itt s a síron túl.
Holnap tán a szívem is hallgat.
De ma hirdesse
minden verése:
Áldom, Megváltóm,
mentő hatalmad.
A tegnapot befödte véred.
Tied a holnap.
Nekem csak mám van.
Segíts hűséggel
ebben a mában szolgálni néked!
TURMEZEI ERZSÉBET
Szolgálni, mint a fény
Krisztus, csodálatos vagy,
élő, hatalmas és jelenvaló!
Szavak zűrzavarában
szíven talál a Szó,
halálból életre keltő,
új útra indító.
Sodor, mint a vihar,
győzelmes erővel.
Hívsz, és indulni kell.
Küldesz és menni kell,
szolgálni és tenni kell.
Szereteted parancsa
szívünkben énekel.
Nyomodban új meg új
tanítvány indul el
szolgálni mint a fény,
ízt adni, mint a só.
Hogy bennünk is Te szolgálj,
őbennük is Te légy
élő, hatalmas és jelenvaló.
TÚRMEZEI ERZSÉBET:
Váltság
Neki sebei voltak, hogy nekünk ne legyenek,
hogy nekünk ne égjenek, gyógyulva hegedjenek.
Hordott keserű átkot, hogy mi átoktól mentek,
bűnt, egy világnak szennyét, hogy mi tiszták és szentek,
kegyetlen kínhalált, hogy mi élők lehessünk.
És gyűlöletből ácsolt, kemény keresztet hordott,
hogy szeressünk, szeressünk, harmadszor is szeressünk...
TÚRMEZEI ERZSÉBET
Ha te nem lennél
Ha Te nem lennél, két riadt kezemből
kihullatnám az életem,
mint céljavesztett, hitvány semmiséget.
Ha Te nem lennél, meghalna az élet,
meghalnának a színek énnekem.
Déli verőn is dideregve fáznék,
hiszen Te vagy tündöklő napvilágom.
S bár tündérkertek ösvényein járnék,
elepednék, mint kopár pusztaságon.
Rettentő rommá összeomlana
énbennem minden, ami szent és drága:
lelkem elrejtett végtelen világa.
Szertehullana a harmónia,
sóhajokká lennének a dalok
és sikoltássá minden énekem:
hisz mindenem vagy, Uram énnekem.
TÚRMEZEI ERZSÉBET
Tavaszi áradás
Nem, aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a gondok...
Krisztust szolgálni az induljon el,
aki boldog!
Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.
Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot átlép,
tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.
Túrmezei Erzsébet
Te vagy a tavaszom!
Sugaras ég alatt
szellő ringat virágos ágat.
Örök irgalmadat,
megváltóm, új örömmel áldhatom.
Hiszen nekem
Te vagy az énekem,
Te vagy a tavaszom!
Elfut az életem,
de bár tavasznak, nyárnak vége lett,
szívemben örök tavasszal, Veled,
oszthatok virágot és sugarat,
szeretetet a vándorút alatt!
És ha itt véget ért szolgálatom,
átölel örök békességed,
nem mondasz fel nekem,
szolgálhatlak örökre téged:
szent arcod színről-színre láthatom,
irgalmad mindörökre zenghetem.
Te vagy a tavaszom!
Te vagy az énekem!
Túrmezei Erzsébet:
A NAGY LEVÉLÍRÓ DICSÉRETE
Krisztus levele?
Hiszen ha rátalálnánk kezével írt sorokra,
világraszóló felfedezés volna!
De igéi csak szájról-szájra szálltak
lángolón, mint Mózes csipkebokra.
Látta írni a szeretett tanítvány,
de csak a földre... porba vagy homokra.
S leveleit mégis írta, írja.
Lángpennája a Lélek,
emberi szív a papírja.
Szabadulásról, békességről,
szeretetről és szolgálatról,
csodákról szólnak
ezek a csodálatos levelek.
Mindig újak, frissek, elevenek,
Nem múzeumi, megsárgult lapok.
Beleremeg a lelkem,
ha ilyen levelet olvashatok.
Századok szállnak,
s a világ legnagyobb Levélírója
titokzatos sorait egyre rója.
Minden sora mentő szeretettel tele...
Lánglelke írására várón
ha szívem csendesen kitárom,
lehetek és is Krisztus levele.
A NAGYHETI TITOK
Mi magyarok nagyhétnek nevezzük,
de vajon átéljük-e nagy csodádat,
fakad-e belőle uj élet, erő,
kíséri-e könnyes bűnbánat?
Megragadjuk-e ujra meg ujra
az értünk átszegezett szent kezet?
Megváltónk most is felénk nyújtja,
s hazafelé, a cél felé vezet!
Hogy fiatalon rátalálhattam
felejthetetlen pillanat,
életem örök csodája,
nagyheti titka marad!
KÓRHÁZBAN BÖJT IDEJÉN
Fehér kórházi ágyamon
gyötör a kínzó fájdalom,...
De itt orvos és ápoló
fájdalmunkat enyhitni siet...
s Ki itt vagy láthatatlanul,
Megváltó Jézusom,
amikor értem és helyettem
Te szenvedtél átszegezetten,
ki enyhitette a Tied?!
Gunyolódók vettek körül:
"Szállj le, ha Isten Fia vagy!"
De Téged nem a szegek
tartottak véres keresztfádon,
hanem a mentő szeretet...
s azt meghálálni soha nem lehet!
"Soha... soha..., " ismételgetem
legkedvesebb böjti énekem.
Kínzó fájdalmak között is
hála, hogy itt vagy, Uram!
Velem fényben és velem boruban,
mint erőforrás, biztos menedék...
és ez elég!
Kurt Rommel: Hulló levelek
Éveim magas fája
egy levelet lehullatott.
Isten hűséges kezébe
visszavett egy napot.
Napjaim hosszu soráért
Uram, szent neved áldom.
Milyen nagy a hűséged,
mennyi a mulasztásom!
Vajon hány levelet hoz még
ezután életem fája?
Te vagy az idő Ura...
Rejtve napjaim száma.
Minden uj reggel, örök
kegyelmedről beszél.
Segíts úgy élni, mintha holnap
hullana le az utolsó levél!
Ford.Turmezei Erzsébet
Szolgálat útja
Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézusba vetett hit hirdetésére." (1Timóteus3:13)
Dicséri áldja szüntelen Jézust a szívem, ajkam;
Amit Ő művelt én velem, Amit Ő végzett rajtam,
Azt némán el nem hallgatom; Ki jártam könnyes utakon,
Csodáit zengem vígan, Hirdetem boldogan.
Rég koldus voltam, úttalan, Jézusban kincset leltem!
Utamnak drága célja van, Betölti fénnyel lelkem:
A kincset széjjelosztani, És Róla jó hírt mondani!-
Szolgálat boldog útja, Szent küldetésem ez.
Szolgállak téged szüntelen, Jézusom, fénylő Hajnal,
Törölve fájó könnyeket, Harcolva búval-bajjal,
Míg utam Hozzád el nem ér, Hol nincs árnyék, eltölt a fény,
Mert színről színre látom Tündöklő arcodat.
TURMEZEI ERZSÉBET
NAPI-PARANCSOK
Napi-parancsod minden reggel várom,
s minden reggel elhangzik mind a három:
"Jöjjetek!" "Maradjatok!" MENJETEK!"
Hangodra boldogan figyelhetek.
"Jöjjetek hozzám!" Indulhatok újra.
Szíved, kincsesházad kitárt kapuja
minden nap vár, be sem zárhatja semmi.
Indulhatok áldást és erőt venni,
minden nap új erőt és új kegyelmet.
közelebb hozzád! Mind mélyebbre benned!
S a másik parancs? "Maradjatok bennem!"?
Boldogság annak is eleget tennem:
beléd rejtőzni, megmaradni nálad,
érezni, hogy Lelked lelkembe árad,
hogy már nem én, Te vagy a szóban, tettben,
titokzatosan veled eggyé lettem:
Te énbennem és én Krisztusom, benned!
Csodálni, áldani örök kegyelmed!
De a harmadik parancs: "Menjetek!"?
Hiszen ha veled eggyé lehetek,
indulni kell, menni, minden nap újra,
mint követed, szereteted tanúja!
Indulni kell, ahová küldesz engem,
a Te száddá, a Te kezeddé lennem!
Amerre seb sajog és ínség éget,
vinni szereteted és békességed!
Annyi a békétlen és beteg!
"Jöjjetek!" "Maradjatok!" "Menjetek!"
Három napi-parancsod hallhatom
minden új reggel, minden új napon.
Segítsd, Vezérem, gyenge katonádat,
teljesíteni mindig mind a hármat!
KÖVESS ENGEM!
Túrmezei Erzsébet
Pótvizsga szeretetből
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.
Az első vizsgám én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.
Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!
Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúfos nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
Ilyet nem tudok szeretni: - NEM!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.
Szereted? - kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! - hiába próbálom.
Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.
De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.
Eltűri a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.
Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.
És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.
De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.
Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.
Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincsen bennem
Semmi vagyok
Az alkalom
Jön ... elmegy ... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár ...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek ...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor ... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor ... most már nem lelet.
Túrmezei Erzsébet
NEM EJT HIBÁT!
Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, amely csak gyötrelmet ád...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.
És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.
Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!
Ismeretlen szerző után németből:
Túrmezei Erzsébet
MARADJ A HELYEDEN
Maradj a helyeden
ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!
Maradj a posztodon! Ott a helyed.
Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a "miért-,
és a te Igéd: bízni!
Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.
A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!
Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!
Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!
Németből: L.V.
Túrmezei Erzsébet
OTTHONOM
Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek.
Ismerősen csendül fülemben az ének.
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
Megterített asztal.
Éhező mellőle sose kel fel éhen.
Megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben Krisztussal magával.
Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberből új emberré tegyen:
hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bűnös szívem.
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása.
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!
Túrmezei Erzsébet
Sugarat hordok
Örök, dicső tekintetetedből,
és Istenem, fénylő Napom,
sugarat hordok a szívemben
sötét, ködös, nagy utamon.
A Te szemed reám tekintett:
Ím, az enyém is ég, ragyog.
Beboríthat mindent az éjjel:
Fényedből egy sugár vagyok.
Túrmezei Erzsébet:
Ha nem teszek semmit sem
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Még nem kész
Régi történet.
Egyházatyától arcképet kértek,
s nem tett eleget a kérésnek,
"Olyan csúf az óemberem
- felelte -, hogy azt semmiképpen
lepingáltatni nem merem.
Újemberem lefesteni
pedig olyan nehéz,
mert egyre dolgozik rajta a Mester,
de még nem kész!"
Rigófüttyös tavaszi kertben
ma ez a régi történet
ébred fel bennem.
Szállnak - tűnnek az évek.
Jó volna készen lennem!
A drága Krisztusarcot
egyre formálja a Lélek.
Szépsége néha felragyog.
De jaj, ha még mindig a régi vagyok!
Félek.
"Készíts el engem!" - kértem... s újra kérem.
Hiszen Te megváltottál drága véren.
Ne pihenjen, ne nyugodjék kezed,
míg műved rajtam be nem végezed!
Amit Te kezdtél,
soha nem maradt félbe semmi sem.
Újjá formálsz egészen engem is.
Hiszem.
1986. Túrmezei Erzsébet
Túrmezei Erzsébet:
FOHÁSZ
Keserű kérdések
egész özönével
kínoztam a lelkem.
Feleletet, választ
egyikre se leltem,
nélküled, Úr Jézus.
Kegyelmeddel nyílt meg
mindegyik miértnek
titkosművű zára.
Tebenned találtam
életem céljára.
Tebenned, Úr Jézus.
Most már, bármi fájjon,
minek kérdjek? Tudom,
aranykalászt terem
fájdalmak vetése.
Áldott a Te kezed
minden vezetése.
Csak vezess, Úr Jézus.
TÚRMEZEI ERZSÉBET
KENYÉRNEK JÖTTÉL
Kenyérnek jöttél éhező világba,
világosságnak sötét éjszakába,
fényes hajnalnak, örök ragyogásnak,
vak zűrzavarban bizonyos tanácsnak.
Jöttél útnak, igazságnak, életnek,
s kicsiny gyermekként jászolba fektettek,
Jézus, Jézus!
Mért sínylődnénk hát éhezve, szegényen,
mért tévelyegnénk világtalan éjben
tanácstalanul és halálraváltan
és úttalanul a hazug világban,
amikor benned mindent megnyerhetünk,
kis jászlad elé odatérdelhetünk,
Jézus, Jézus!
Túrmezei Erzsébet:
ELJÖN
Ádvent. Szelídzengésű üzenet.
Eljön! Eljön!
Beteg, a gyógyulásod,
rab, a szabadulásod,
halott, az életed.
Szomorú, most jön az öröm!
Erőtlen, most jön az erő!
Éjbe\' járó, hajnalra váró,
fölkel a fény neked.
Zendül az ég,
zendül a föld,
Isten izent:
Eljön! Eljön!
Ádvent! Ádvent!
Ádvent. Dörög rendíthetetlen,
kemény királyi üzenetben.
Eljön. Eljön.
Ha elkerülöd a mosolyban,
elédkerül mint könny, sikoltás.
Ha a bölcsőben meg nem látod,
utadat állja mint koporsó.
Eljön az Első és Utolsó.
Ha mint templom szelíd harangja
nem találhat szíven a hangja,
ágyúk ádáz tüzében hallod
ítélni rajtad majd e hangot.
És rombadőlhet minden oltár,
elnémulhat zsolozsma, zsoltár,
házad küszöbén fog megállani...
A munkazajban, léha dalban,
vagy az éj titkos csendjében fogod
közelgő lépteit meghallani.
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted.
Ha kikerülöd mint kegyelmet,
úgy kell bevárnod mint ítéletet.
Hallod? Hallod?
Mozdul az ég, mozdul a föld,
Isten izent:
Eljön. Eljön.
Ádvent. Ádvent.
Túrmezei Erzsébet:
Tovább imádkozunk
Távol gyülekezet imádkozik.
Csillagos afrikai égbolt
borul egyszerű templomukra.
Énekük, imádságuk áthatol
a sötétségen, az éjszaka csendjén.
Át pásztoruk kis hajlékáig,
ahol a halállal vívódik
órák óta a drága segítőtárs,
a kedves feleség.
Messze a kórház és messze az orvos.
De a gyülekezet imádkozik.
- Milyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! -
Néha benéz egy fehérhajú, tisztes
presbiter a betegszobába.
Látja, hogy a válság egyre tart,
és csak annyit mond csendesen:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Ez ismétlődik óráról órára.
Küzd a halállal a beteg.
Küzd az imádkozó gyülekezet.
S az első hajnali sugárral
megérkezik a felelet:
a láz alábbszáll hirtelen.
Megérkezik az igen és az ámen,
az élet és a győzelem.
Ilyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk!
S bár a felelet néha késni látszik,
és mi lankadunk és roskadozunk,
mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel,
mondjuk mi is távol testvéreinkkel:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Túrmezei Erzsébet:
Gyermek a rendelőben
A kisleány ott áll a rendelőben.
A furcsa gépek mintha mind őt lesnék.
S a doktorbácsi már be is ültetné
abba a félelmes, nagy székbe: "Tessék!"
Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran,
hogy előbb kettőt kérdezni szeretne.
"Halljuk!" - mosolyog rá a doktorbácsi,
hiszen ő mindig kész a feleletre.
"Értesz-e a fogakhoz?" - tudakolja
kis Piroska ötéves bölcsességgel.
"Ó, hányat találsz, akit én kezeltem,
kis barátaid közt, ha széjjelnézel!"
"Ott a Sárika, Jancsi. Kit mondjak még?
A patikus bácsiék Klárikája.
Kérdezd meg őket! Vígan szaladgálnak!
Mi lenne, ha foguk most is fájna?"
Ez a válasz megnyugtatóan hangzik,
valóigaz. De hátra még a másik.
"Szeretsz-e engem?" - kérdezi Piroska
a kedvesen mosolygó doktorbácsit.
"Szeretlek-e? Hát hogyne szeretnélek!"
Mivel semmi hiba a feleletben,
a kis paciens beül a nagy székbe
most már nyugodtan, kék szeme se rebben.
Ha a doktorbácsi ért a fogakhoz,
s szereti őt, akkor mi gondja lenne?
Jöhet most már a fúróval, fogóval.
Piroska békén tűri. Bízik benne.
*
Ó, így szeretnék békén bízni én is!
Félelmetes nagy rendelő az élet,
de jól ismerem, aki kezel benne,
s az Ő feleletétől én se félek.
Ha megkérdezem, ért-e a dolgához,
s ha megkérdezem, hogy szeret-e engem,
rámutat értem átszegzett kezére,
és szabad bízó kisgyermekké lennem.
Lehet fogó, fúró, akármi szerszám,
ha ott látom abban a drága kézben,
amelyik mindig tudja, mit cselekszik,
s fenn a kereszten vért hullatott értem.
Túrmezei Erzsébet:
A harmadik
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet
Túrmezei Erzsébet:
OTTHONOM
Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek.
Ismerősen csendül fülemben az ének.
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
Megterített asztal.
Éhező mellőle sose kel fel éhen.
Megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben Krisztussal magával.
Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberből új emberré tegyen:
hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bűnös szívem.
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása.
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!
Túrmezei Erzsébet:
TÉL
Jó Atyánk, Te elaltattad
a földet és betakartad,
mint a fáradt gyermeket.
Neked mindenre van gondod.
Most a hideg télben mondok
jóságodról éneket.
Hiszen a fagy sem ítélet.
Azért is áldalak téged.
Szent kezedből, Istenem,
kemény tél is kegyelem.
Hogyan nyílnék szám panaszra,
bár a földet tél havazza,
s vad szél rázza ablakom?
Boldog betlehemes ének
kél szívemben, míg a szélnek
süvöltését hallgatom.
Szegényes jászlán szívemnek
ott a betlehemi Gyermek,
s ragyogva árasztja szét
életadó melegét.
Karácsony szeretetével,
nagy örömüzenetével
át a hideg teleken,
át a hólepett határon
utam énekelve járom,
s mindeneknek hirdetem.
Osztom, osztom drága kincsem,
s fogyta nincsen, vége nincsen.
Zengem a dícséretet:
Legnagyobb a szeretet!
Túrmezei Erzsébet: 1. Tavasz
Istenem, megint tavasz van.
Dicsérlek az új tavaszban,
s róla mondok éneket.
Szeretném rügyét, reményét,
minden illatát és fényét
megköszönni Teneked.
Minden lelkes cinkehangot,
minden hóvirágharangot,
hazatérő madarat,
simogató sugarat.
Áldalak a tarka rétért,
és a sarjadó vetésért.
Áldalak, hogy a magot,
alig, hogy mi elvetettük,
reménységgel eltemettük,
hűs esővel áztatod.
Dolgos méhet, könnyű szellőt,
édes illatot lehelőt,
mindent köszönök neked.
Köszönöm az életet.
Azt a húsvéti hatalmas,
halálon is diadalmas
életet, Kit a tavasz
minden fénye hódolattal
szolgál, hirdet és magasztal:
a feltámadt Krisztus az!
Ne is érjen soha véget
ez a tavaszi dicséret:
hiszen azt az életet
megköszönni nem lehet.
Túrmezei Erzsébet
Harangok hívnak
Harangok hívnak
szép, zengő szóval.
Hangjukban Krisztus
hívása szólal:
"Kegyelem, áldás,
erő vár rátok!
Jöjjetek hozzám!
Békét találtok."
Harangok zúgnak.
Énekek zengnek.
Hála az elő,
örök Istennek!
Nagy irgalmáért,
szeretetéért!
Templomépítő sok hitért!
Háza mindnyájunk
szent menedéke.
Hangzik az ige.
Árad a béke.
Jó meleg fészek
fáradt madárnak.
Benne a mennynek
kincsei vannak.
Éled a hitünk,
újul a lelkünk:
Jézus Krisztusban
életet leltünk.
Boldog, győzelmes
sereggé válunk.
Van hős Vezérünk,
van erős várunk.
Vallói vagyunk
ősök hitének.
Évszázadokon
átzeng az ének.
Harangok hívnak
szép, zengő szóval,
s hangjukban Krisztus
hívása szólal.
Túrmezei Erzsébet:
Lábnyomok
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Ő mindig ott járt velem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
Azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"
Túrmezei Erzsébet:
Nem mondott fel nekem!
Szolgálatára angyalok sietnek.
Parancsol viharoknak és szeleknek.
Megérteni, felfogni nem lehet,
hogy meglátott, parányi porszemet,
s szolgálatába vett.
Szívemben újjongva dalol a hála,
Kerek világon nincs jobb gazda nála!
Mikor szolgálatába fogadott,
mert nem csak munkát, drága feladatot,
erőt is Ő adott.
Szentlelkét adta: segítsen, vezessen.
Sürgessen: soha ne időzzek resten.
Tekintete rajtam volt szüntelen.
Mindenre elég volt a kegyelem.
Ő maga járt velem.
Talált volna annyi hůségesebbet,
Parancsainak engedelmesebbet,
Csuda irgalmát áldja énekem,
hogy szolgálhattam hosszú éveken,
s nem mondott fel nekem.
Pedig megtehette volna!
S én szegény, gyenge, engedetlen szolga
türelmét, irgalmát dícsérhetem ...
mert ezután sem mond fel ... sohasem!
Övé az életem!
Túrmezei Erzsébet:
Kő az úton
Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.
Túrmezei Erzsébet:
TOVÁBB IMÁDKOZUNK
Távol gyülekezet imádkozik.
Csillagos afrikai égbolt
borul egyszerű templomukra.
Énekük, imádságuk áthatol
a sötétségen, az éjszaka csendjén.
Át pásztoruk kis hajlékáig,
ahol a halállal vívódik
órák óta a drága segítőtárs,
a kedves feleség.
Messze a kórház és messze az orvos.
De a gyülekezet imádkozik.
- Milyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! -
Néha benéz egy fehérhajú, tisztes
presbiter a betegszobába.
Látja, hogy a válság egyre tart,
és csak annyit mond csendesen:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Ez ismétlődik óráról órára.
Küzd a halállal a beteg.
Küzd az imádkozó gyülekezet.
S az első hajnali sugárral
megérkezik a felelet:
a láz alábbszáll hirtelen.
Megérkezik az igen és az ámen,
az élet és a győzelem.
Ilyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk!
S bár a felelet néha késni látszik,
és mi lankadunk és roskadozunk,
mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel,
mondjuk mi is távol testvéreinkkel:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Túrmezei Erzsébet:
A legnagyobb?
A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett,
csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman,
Istentől rád rakott igádban.
Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinni kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső simítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja kötelékeinket,
ha e világ fogva tart minket.
Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
és készek legyünk beismerni:
"Önmagamban nem vagyok semmi!-
S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha azt a munkát is elvégezted,
és az utolsó óra közeleg, hangját hallod égi hívásnak:
"Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!-
Túrmezei Erzsébet
ŐSZ
Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.
Üzensz sárguló levélen,
és elémírod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dícséretet.
Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem!
Túrmezei Erzsébet
KÉRÉS
J.F.v.Eichendorff után németből
Összetört, amit akartam.
Nem nyílik panaszra ajkam,
Uram, csendben vagyok.
De most... adj erőt, segíts rajtam:
hordozni... amit nem akarok.
HÁTHA MÉG UTOLÉR!
Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg „a lelkük utoléri őket”:
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!
VELE MINDÖRÖKRE!
Dora Rappart után németből
Az úrban békén elaludtakat
messzeségben keresnünk nem szabad.
Szent íge szól, hogy sebünk bekötözze:
Krisztusban vannak! Vele mindörökre!
Krisztusban! Nem valahol idegenben,
Nem ott, ahol álmok árnyéka lebben.
Krisztusban! Ki megigérte nekünk,
hogy minden napon itt lesz mivelünk.
Krisztusban itt, Krisztusban ott! Felelj:
van boldogabb találkozási hely?!
Nincsenek messze! Mért a fájdalom?
Ott vannak csak a túlsó oldalon!
Túrmezei Erzsébet
"EDZEM MAGAM-
A rádió tüzes híreket ont.
Kibontott háromszínű lobogók...
tüntet az ifjóság... szíve felett
kokárdák nyílnak... és nő a menet,
mint ellenállhatatlan áradat...
követelések... gyújtó jelszavak...
De Kati a konyhán mást is jelent:
"Édesanyám, Lacika odabent
padlón fekszik a zongora alatt.-
Édesanya a hírre beszalad.
Mit mível az a semmirevaló?
Pokróc az ágy, pokróc a takaró...
Hozzáhajol. Valami baja van?
Lacika ránéz: "Csak edzem magam!-
S a tekintete elszánt és kemény.
Hajnalig kitart furcsa fekhelyén.
Kiságya várja puhán, üresen.
"Edzem magam!-
- A rádiót lesem:
utcai harcok... vér... statárium...
És elgondolkozom a kisfiún.
Szívét hazaszeretet járta át,
s egész éjszaka „edzette magát”,
hogy megállja a helyét emberül
ha üt az óra s a sor rákerül.
Vér... vér... Sok drága élet ottmarad...
De kis Lacik készülnek ezalatt,
s felsorakoznak: élő felelet!
Kokárda nyílik a szívük felett!
Jövőt virágzik a véres jelen!...
Vigyázz reájuk, édes Istenem!
1956. október 25.
Túrmezei Erzsébet
„PÁU JÉ!”
Bevezettél közéjük,
Rácsos ágyacskák sűrű sora...
gyermekek, akik járni, beszélni
nem tanulnak meg talán soha.
Az egyiket betakargattad,
a másikat megsimogattad.
Hadd érezze, hogy védik, szeretik!
A harmadikat felültetted...
s elkezdtél énekelni nekik.
Egy kisfiú felkapaszkodott
rácsos ágyában, és ujjongani kezdett.
"PÁU JÉ!- - kiáltotta feléd.
Követelte kedves énekét:
"Pásztorunk a Jézus,
hozzá tartozunk!-
S amikor énekelni kezdted,
ugrált, örvendezett.
"PÁU JÉ!- - ismételte boldogan.
Titkok tárultak fel előttem.
Megváltónknak annyi titka van,
amiket mi csak sejteni tudunk.
A kis beteg
nem érthette azt az éneket,
de szívében egy titokzatos húr
hallatára megremeghetett...
S láthatatlanaul lehajolt a Pásztor,
és átölelte azt a gyermeket.
Túrmezei Erzsébet
TEDEUM - FORDÍTÁS
Fordítom a Tedeumot,
és fejtem a szürke ruhámat.
Most mind a kettő sürgős feladat.
Fejtek... és eltöprengek ezalatt
a rímeken, a szavakon...
Luther ódonveretű sorait
szívemben forgatom
Aztán felcsendül magyarul
a hála és imádat.
És közben fejtem, fejtem
szürke testvérruhámat.
"Dicsérünk, Úristen.-
"Minden égi seregek,
mind, aki szolgál neked...-
Igen... örök elhívó szavadért,
a meg nem érdemelt szolgálatért
dicsérlek, Úristen.
Nem ismerek jobb gazdát nálad.
És amikor most visszakéred
kedves testvérruhámat,
köszönök minden boldog percet, évet.
Dicsérlek Téged.
"Ma sem vond meg irgalmadat!
Bűn és gonosz ne ártsanak!”
Meg ne szűnjék szolgálatunk,
ha nevedért szétszóratunk,
s ha nem simul ránk óva, áldva
a szolgálat szelíd ruhája,
mert fényes olló fejti, bontja.
A kis veréb is szíved gondja.
Hogyan fordítanád el orcád,
ha mélységből kiáltunk hozzád,
hűtelen sáfáraid, restek,
kik ítéleted alá estek,
s minden mentségük,
hogy Fiad, Jézus értük vérzett.
Mélységben is dicsérünk Téged
Dicsérünk, Úristen.
Ó, hány korban, ruhában, nyelven
zengett feléd, míg én is zengem
magyarul itt és most neked
ezt az időtlen dicséretet.
Most... éppen most... amikor annyi
kétség és keserűség támad:
fordítom a Tedeumot,
és fejtem a szürke ruhámat.
A ruha változik, Te megmaradsz.
És a himnusz is marad ugyanaz.
Nem némulhat el ezután sem.
Dicsérünk Úristen.
Most is. És mindörökké. Ámen.
1951.
Túrmezei Erzsébet
TE ÉS AZ ISTEN
Elfriede Mörlin után németből
Hatalmad van elereszteni Istent,
de arra nincs, hogy ő is eleresszen.
Hatalmadban van gyűlölni az Istent,
de nem tilthatod meg, hogy Ő szeressen.
Jézus Krisztus ellen szabadon dönthetsz.
Ő a Golgotán döntött temelletted.
Igét, egyházat messze elkerülhetsz:
ige, egyház mindig téged keresnek.
Magad választhatod az utat, célt is,
vezetésének mégse vethetsz gátat.
Tagadhatod hatalmát is, létét is:
nem vethesz gátat Isten uralmának.
TÖVISKORONA
D. Ordass Lajos emlékének
Elmondtad egyszer megihletetten,
- ó, hogyne volna feledhetetlen! -
hogyan sebez a töviskorona.
Befelé szúró, nagy tövisektül
piros vér cseppje érettünk perdül
alá a Krisztus tiszta homlokán.
De kifelé is zord tövis mered,
hogy annak ártson, azt sebezze meg,
ki szent fejét magához öleli.
Így mondtad akkor. Te szenvedsz mostan
elítélten és meggyalázottan...
Ó, az a szúró töviskorona!
Nagyon szeretted. Forrón ölelted.
Nem féltél, hogy a te véred serked.
És most... sebez a töviskorona.
1948.
Túrmezei Erzsébet
Kérdez a gyermek
Ott fenn lakott a csillagok felett,
De amikor karácsonyeste lett,
Lejött a földre
mint kicsiny gyermek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Úgy-e, apukám, nagyon szereted?
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat.
Odaszorítja vállára meleg,
Kipirult arcát, s tovább csicsereg.
Kicsiny gyermek lett,
gyenge és szegény,
És ott aludt az állatok helyén,
Szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
Pedig csak a te kislányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
Szalmán feküdt, amikor született.
Úgy-e, apukám, nagyon szereted?
Kint csillagfényes, hideg este... tél
...Bent apja ölén kisleány beszél.
Ott se nyughatott szalmafekhelyén,
Futniuk kellett éjnek éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Úgy-e
Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások és szenvedések,
hol csend, csend, csend...
Kívül?
Vagy bent:
Valami mindig vár.
S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben, és feladatokban,
ott szenvedésben és kisértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.
Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk - a csendben!
AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT
Emlékszem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte el lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.
Halál: Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor... szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán...
Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!
Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
\'Jöjj! Jöjj Barabás!\' - Nem! Nem akarok!
\'Barabás!\' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!
Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: \'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!\'
Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...
S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: \'A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett.\'
Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.
És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!
Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...
Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.
Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota utján a kereszt alatt.
Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.
\'Ki az? Ki zörget?\' - kérdik majd. \'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.\'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.
A KÖNYVEK KÖNYVÉNEK
CSODÁLATA
Legyőzhetetlen!
Égi dimenziók, örök arányok
Isten diktálta, ember-írta Könyve!
Küzdünk ellened porszemek, parányok...
taposunk vérbe, sárba, könnybe,
és nem bírunk veled.
Te élsz korok felett és föld felett.
Tavaszból őszbe fordul a világ.
Lombjuk hullatják óriási fák.
Az emberiség évezredes tölgye
lassan libegve ejteget a földre
életeket és népeket.
te élsz népek felett és lét felett.
Kezembe veszlek,
és álmélkodva csuda-áhítat
száll a szívemre.
Így olvasta fakó irásidat
Ágoston egyszer... így a reformátor...
S hol egy ezüstszem századok porából?
Eleven-új vagy, s diadalmas-frissen
Szólsz a szívemhez, mintha énnekem
Íratott volna mai nap az Isten.
Úgy változunk mi emberek.
Az apák mások és a fiak mások.
Ma nagyok vagyunk, holnap porszemek,
ma törpe senkik, holnap óriások.
Azt hisszük, még a kelő napba nézünk,
De orvul, észrevétlen este lett.
Te élsz múlás és változás felett.
Hol, aki téged legyőzött,
tér, idő, ember - akárki?...
Hát azok ezreit,
lehet-e megszámlálni, belátni,
akiken te vettél diadalt?
Legyőzött lelkemen
győztesen Te zendíted ezt a dalt.
A Te győzelmed a békém.
A Te diadalod az életem.
Kezembe veszlek hívő áhítattal,
s hatalmad hirdetem.
Te élsz korok felett és föld felett
Te élsz népek felett és lét felett.
Mindenre, amit kérdezve kerestem,
Te győzhetetlen,
Te vagy a diadalmas felelet.
A KÜLÖNÖS RUHA
Szenvedésed
Isten-adta ruhád.
Először sehogyan se illik rád.
Úgy találod, hogy nagy neked.
Belenőhetsz, ha békén viseled..
S ha Isten ráteszi áldó kezét,
erőt arra is ád,
hogy úgy viseld végül a szenvedést,
mint drága ünneplőruhát.
M. Feesche után németből ford. Túrmezei Erzsébet
A LEGNAGYOBB MŰVÉSZET
A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet:
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rádrakott igádban.
Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső símítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja köteleinket,
ha e világ fogvatart minket.
Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
s készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!
S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégzed
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
"Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“
németből Túrmezei E. átdolgozásában
A LEGNEHEZEBB KÉRÉS
"Legyen meg a Te akaratod!“
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
könnyű kimondani. De ha nehéz
órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
ha éjszakának tűnnek nappalok,
eltördelni mégis a mondatot,
hogy "legyen meg a te akaratod!“?
Inkább sikoltanék: "Atyám, ne, ne!
Miért kell ennek így történnie? !“
Szívem keserű lázadásba jut,
ha érthetetlen előtte az út.
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:
"Én Istenem, hát ez a szeretet? !“
Aztán elcsitul: "Bocsáss meg, Atyám!
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghezviheted,
de szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
ne csak szájjal, de szívvel mondani:
"Ahogy te akarod, ne ahogy én!-
A békesség csak így lesz az enyém.
Lehet az út tövises, meredek,
amerre vezetsz, bátran mehetek.
S mindennapi kérésem az marad:
"Add, hogy csupán Téged kívánjalak!-
"Legyen akaratod-, ha nap nevet.
"Legyen akaratod-, ha éj temet.
Legyen most és mindörökké! Igen!
Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!
Ha utam célját el is takarod:
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!
A MINDEN, AZ MINDEN!
"Minden gondotokat őreá vessétek" 1 Pét 5,7.
"Minden lehetséges a hívőnek" Mk 9,23
"Mindenre van erőm a Krisztusban" Fil 3,20
"Mindenért hálát adjatok" Ef 5,20
Minden gondomat rád vethetem.
Nem csak az apró-cseprő gondokat,
a nagyobbakat is.
Nem csak a nagyokat, nehezeket,
a legkisebbeket is!
Mert a minden, az minden!
És minden lehetséges, ha hiszek.
Lehetetlen, megoldhatatlan,
Elérhetetlen nincsen!
Mert a minden, az minden!
És Tebenned mindenre van erőm.
Mindenre, sokra, kevésre,
szűkölködésre és bővölködésre...
Testvérek terhét vállamra vennem,
Teeléd vinnem!
Mert a minden, az minden!
S mindenért hálát adhatok.
Derűs napok, borús napok,
Örömök, szenvedések...
Mindet azért adod,
Hogy cél felé segítsen.
Mindenért hálaéneket mondhatok.
Mert a minden, az minden!
A MINTA
Mindig mosolyog és szeretve szolgál,
tekintetében távol fény ragyog.
lényéből már a menny nyugalma árad.
El sose fárad.
Megsérteni semmivel nem lehet,
hisz nincsen benne kit megsérteni,
nincs énje. Földhöz nem köti már semmi.
Kész hazamenni.
Nincsen neve. Krisztus nevében él.
Krisztus kezének csendes eszköze.
Krisztus lényének visszasugárzása:
Hűséges mása.
Ím, itt a minta. Áldó két kezed,
én Mesterem, vezesse hát a vésőt!
Fájjon, ha fáj, én kegyelmedet zengem.
Készíts el engem!
AMÍG LEHET
Ha édesanyád is öreg lett,
és te magad is "öregebb“,
ha - miket addig meg se érzett -
nem bírja már a terheket...
ha kedves hű szeme se lát úgy
az életbe, mint azelőtt,
ha lába ügyefogyottan
nehezebben hordozza őt:
legyen támasza erős karod,
és kísérése örömed!
Üt az óra, amikor sírva
utoljára kísérheted.
És ha kérdez, felelj a szavára!
Ha újra kérdez, akkor is!
Ne türelmetlenül! Gyengéden,
ha megkérdez, harmadszor is!
Magyarázz meg mindent derűsen,
ha valamit nehezen ért!
Üt az óra, melyben
tőled többé semmit se kérd.
németből: Túrmezei E.
A "TÉTELEK KAPUJA- ELŐTT
Papírlapra írta,
Fakapura szögezte,
450 éve már...
Ma Wittembergben érckapu fogad.
És Luther 95 tétele ércbeöntve vár.
Csendben tetüzgeted.
A fakapu
Tűz martaléka lett.
A tételíró kéz elporladt a vártemplom alatt,
A kripta ölén.
Az ércbetűk sora
Keményen, hidegen
Szemedbe néz.
Őszi nap vet rá bágyadt sugarat.
Késő zarándok olvasd, örülj:
Így megmarad.
+
Valamikor
riadó volt, nem hideg ércbetű.
Lázas tekintetű
Polgárok és diákok olvasták és vitatták...
Másolták... szájról-szájra,
Kézről-kézre adták...
Nyomában
Kigyultak az arcok, a szívek.
Nem érckapun,
Nem papiron,
Szívekben élt, dobogott, lüktetett,
Mert erő volt és Evangéliom!
+
S amíg ragyog az ércbetűk sora,
Egyért sóhajtok,
Késő kor késő vándora:
Ne merevüljön szánkon és szívünkön
az üzenet
halott formákba, hideg ércbetűkbe!
Legyen olyan élet-erőtele,
Mint 450 éve Luther Márton
Hatalmas 95 tétele!
A VÉGIGCSÓKOLT BIBLIA
Sok porosodó, drága Biblia,
ha kinyitását mindhiába várja,
lenne nagyörömest
távoli vak testvérünk Bibliája.
Elveszítette mindkét karját,
rászakadt a vakság éjjele.
De felragyogott néki Krisztus,
és az élete fénnyel lett tele.
Szomjazott az Ige kristályvizére.
Hogyan is olvashatna Bibliát?
Keze sincsen, hogy betűit tapintsa,
és nem betűzheti, mint aki lát!
Mégis Bibliát olvas!
Előtte vakírásos Bibliája.
Nyelvével tapintja ki betűit,
s lelke az Ige mélységeit járja.
Így csókolta elölről-végig többször
Isten szent könyvét. Az az élete,
vigasztalása, kincse, békessége!
S Bibliája sokunk ítélete.
Éhezzük-e, ahogy ő éhezi,
és látó szemünk tapad-e úgy rája?
Nem vádol-e bennünket távoli
testvérünk végigcsókolt Bibliája?!
A WITTENBERGI OLTÁRKÉP ELŐTT
Turisták belépnek, kimennek...
Századok belépnek, kimennek...
Szép ősi templom, wittembergi.
Új meg új gyülekezet zengi
dicséretét az Úristenek.
Messziről jött magyar zarándok,
áhitattal én is megállok.
Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,
gót íveket és szárnyasoltárt
csendesen, sorra megcsodálok.
Szószéken áll a reformátor,
s valamit számonkér a mától
Gyülekezete vele szemben
szavát issza, figyeli csendben.
Tartása, arca nyugodt, bátor.
Középen általszegezetten
Krisztus a megváltó kereszten.
Luthernek Biblián a balja,
és jobbkeze, kinyújtott karja
Krisztusra mutat ihletetten.
Fénylik, ragyog a szárnyasoltár.
Ez vagy, Luther Márton! Ez voltál!
Ha így festett le jóbarátod,
így ismert, így hallott, így látott.
Krisztust hirdetted. Róla szóltál.
Századok belépnek, kimennek.
Múlt ad helyet ifjú jelennek.
Forrongó újban, mindig másban,
ezer meg ezer változásban
te megmaradsz mindig ilyennek.
Századok belépnek, kimennek,
te megmaradsz mindig ilyennek,
ugyanannak és soha másnak,
örök Krisztusra-mutatásnak.
Hirdeted jövőnek, jelennek,
mának holnapnak... jöhet más kor...
néha korszerűtlennek látszol
ezzel az örök mozdulattal.
De minket más ma sem vigasztal.
Te így vagy ma is - reformátor.
AZ A HÁROM ÉV...
Elmúlt. Hirtelen, mint a többi mind.
Alig jött, és tovasuhant megint.
Év lett volna? Vagy tűnő pillanat?
Mennyi mindenre nem telt, nem maradt.
Rá se értek virággá fesleni
lelkem bimbóban alvó tervei.
Régi adósságok roskasztanak,
mert olyan rövid volt a perc, a nap.
De mélyen egy felismerés sikolt:
Mesterednek csak három éve volt!
És elég volt, és mégse volt kevés.
Tengernyi kín fogadta, szenvedés.
Az elveszett világ váltságra várt.
Milliók hordtak görnyesztő igát.
S ő rövid három földi év után
azt mondhatta: "Elvégeztem, Atyám!“
Abból a három évből lett nekem
szabadulásom, békém, életem,
s aki él, azóta abból él.
Századok tűnnek, mint hulló levél...
De megoldás örökre az marad,
mit Ő elvégzett három év alatt.
Míg három évnek titkát vallatom,
s tűnő évek zenéjét hallgatom,
új évem imádkozva, csendesen
abba az isteni kézbe teszem,
mint valamikor rég egy kisgyerek
az ezreknek elég öt kenyeret
fenn a hegyen kezébe tette le.
S boldog csoda történik vele:
pillanata nem pillanatot ér!
Lesz belőle áldott csodakenyér!
Minden perce, morzsája viszi szét
három év erejének jóízét.
AZ ALKALOM
Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.
A FORRÁSHOZ" Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat." Sören Kierkegaard
Tiszta- bővizű csodálatos Forrás,
keresd tovább a szomjasakat!
Látod, mennyien vannak!
Posvány vizével oltják szomjúságuk.
Szomjaznak, életre, szeretetre,
irgalomra és bocsánatra, jóságra, igazságra, örömre, igazi szabadságra.
Szomjazók számlálhatatlan serege!
Mi lesz velük, ha rád nem találnak?!
Milyen felfoghatatlan, ahogy elindulsz megkeresni őket, ahogy szüntelen útban vagy feléjük, meg se várva, hogy ők keressenek!
Milyen csodálatos titok!
Boldog akit már megtaláltál,
s nem posványok mérgező vizét issza!
Ahogy ígérted,
nem szomjazik soha többé, és belsejéből szeretet, öröm, irgalom, jóság: élő víz fakad.
Krisztus-forrás, te áldott, drága, tiszta,
keresd tovább a szomjasakat!
MINT A MADÁR SZÁRNYA
"Krisztus keresztje olyan teher, mint a madárnak a szárnya-az emeli a magasba" Clairvauxi Bernát
Teher a szárnyad , suhanó madár?
Repülsz! Kék egek végtelenje vár.
Repülsz-fényében aranynapsugárnak.
Por rabja volnál , ha nem lenne szárnyad.
Teher a kereszt , a Krisztus keresztje?
lehet , gyenge vállad már felsebezte.
De olyan teher mint a madár szárnya.
Nélküle magasság hiába várna.
Nélküle a célt soha el nem éred.
A kereszt emel egyre feljebb téged.
Repülsz-fényében aranynapsugárnak.
Por rabja volnál, ha nem lenne szárnyad
TANULGATOM A CSENDET
Nézem a tó fodrozó tükrét,
a felhők , fények játékát a vízen,
szeptemberi fák színesedő levelét...
és tanulgatom a csendet.
Nem az üreset , a némát:a beszédeset!
Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben.
Tó tükrére, sirályok szárnyára,
hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem.
Ölembe perdül egy őszi levél...
üzenetét betűzgetem
Túrmezei Erzsébet
Ma!
Holnap talán az ajkam néma.
Hogy ne maradjak
szerető szóval
senki adósa;
úgy szóljak még ma.
Holnap talán merev a lábam.
Segíts, Megváltóm,
hűséges szívvel
szüntelen veled
járni a mában.
Holnap talán karom se mozdul.
Ma szent örömmel
úgy tegye dolgát,
mint a Te szolgád
itt s a síron túl.
Holnap tán a szívem is hallgat.
De ma hirdesse
minden verése:
Áldom, Megváltóm,
mentő hatalmad.
A tegnapot befödte véred.
Tied a holnap.
Nekem csak mám van.
Segíts hűséggel
ebben a mában szolgálni néked!
TURMEZEI ERZSÉBET
Szolgálni, mint a fény
Krisztus, csodálatos vagy,
élő, hatalmas és jelenvaló!
Szavak zűrzavarában
szíven talál a Szó,
halálból életre keltő,
új útra indító.
Sodor, mint a vihar,
győzelmes erővel.
Hívsz, és indulni kell.
Küldesz és menni kell,
szolgálni és tenni kell.
Szereteted parancsa
szívünkben énekel.
Nyomodban új meg új
tanítvány indul el
szolgálni mint a fény,
ízt adni, mint a só.
Hogy bennünk is Te szolgálj,
őbennük is Te légy
élő, hatalmas és jelenvaló.
TÚRMEZEI ERZSÉBET:
Váltság
Neki sebei voltak, hogy nekünk ne legyenek,
hogy nekünk ne égjenek, gyógyulva hegedjenek.
Hordott keserű átkot, hogy mi átoktól mentek,
bűnt, egy világnak szennyét, hogy mi tiszták és szentek,
kegyetlen kínhalált, hogy mi élők lehessünk.
És gyűlöletből ácsolt, kemény keresztet hordott,
hogy szeressünk, szeressünk, harmadszor is szeressünk...
TÚRMEZEI ERZSÉBET
Ha te nem lennél
Ha Te nem lennél, két riadt kezemből
kihullatnám az életem,
mint céljavesztett, hitvány semmiséget.
Ha Te nem lennél, meghalna az élet,
meghalnának a színek énnekem.
Déli verőn is dideregve fáznék,
hiszen Te vagy tündöklő napvilágom.
S bár tündérkertek ösvényein járnék,
elepednék, mint kopár pusztaságon.
Rettentő rommá összeomlana
énbennem minden, ami szent és drága:
lelkem elrejtett végtelen világa.
Szertehullana a harmónia,
sóhajokká lennének a dalok
és sikoltássá minden énekem:
hisz mindenem vagy, Uram énnekem.
TÚRMEZEI ERZSÉBET
Tavaszi áradás
Nem, aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a gondok...
Krisztust szolgálni az induljon el,
aki boldog!
Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.
Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot átlép,
tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.
Túrmezei Erzsébet
Te vagy a tavaszom!
Sugaras ég alatt
szellő ringat virágos ágat.
Örök irgalmadat,
megváltóm, új örömmel áldhatom.
Hiszen nekem
Te vagy az énekem,
Te vagy a tavaszom!
Elfut az életem,
de bár tavasznak, nyárnak vége lett,
szívemben örök tavasszal, Veled,
oszthatok virágot és sugarat,
szeretetet a vándorút alatt!
És ha itt véget ért szolgálatom,
átölel örök békességed,
nem mondasz fel nekem,
szolgálhatlak örökre téged:
szent arcod színről-színre láthatom,
irgalmad mindörökre zenghetem.
Te vagy a tavaszom!
Te vagy az énekem!
Túrmezei Erzsébet:
A NAGY LEVÉLÍRÓ DICSÉRETE
Krisztus levele?
Hiszen ha rátalálnánk kezével írt sorokra,
világraszóló felfedezés volna!
De igéi csak szájról-szájra szálltak
lángolón, mint Mózes csipkebokra.
Látta írni a szeretett tanítvány,
de csak a földre... porba vagy homokra.
S leveleit mégis írta, írja.
Lángpennája a Lélek,
emberi szív a papírja.
Szabadulásról, békességről,
szeretetről és szolgálatról,
csodákról szólnak
ezek a csodálatos levelek.
Mindig újak, frissek, elevenek,
Nem múzeumi, megsárgult lapok.
Beleremeg a lelkem,
ha ilyen levelet olvashatok.
Századok szállnak,
s a világ legnagyobb Levélírója
titokzatos sorait egyre rója.
Minden sora mentő szeretettel tele...
Lánglelke írására várón
ha szívem csendesen kitárom,
lehetek és is Krisztus levele.
A NAGYHETI TITOK
Mi magyarok nagyhétnek nevezzük,
de vajon átéljük-e nagy csodádat,
fakad-e belőle uj élet, erő,
kíséri-e könnyes bűnbánat?
Megragadjuk-e ujra meg ujra
az értünk átszegezett szent kezet?
Megváltónk most is felénk nyújtja,
s hazafelé, a cél felé vezet!
Hogy fiatalon rátalálhattam
felejthetetlen pillanat,
életem örök csodája,
nagyheti titka marad!
KÓRHÁZBAN BÖJT IDEJÉN
Fehér kórházi ágyamon
gyötör a kínzó fájdalom,...
De itt orvos és ápoló
fájdalmunkat enyhitni siet...
s Ki itt vagy láthatatlanul,
Megváltó Jézusom,
amikor értem és helyettem
Te szenvedtél átszegezetten,
ki enyhitette a Tied?!
Gunyolódók vettek körül:
"Szállj le, ha Isten Fia vagy!"
De Téged nem a szegek
tartottak véres keresztfádon,
hanem a mentő szeretet...
s azt meghálálni soha nem lehet!
"Soha... soha..., " ismételgetem
legkedvesebb böjti énekem.
Kínzó fájdalmak között is
hála, hogy itt vagy, Uram!
Velem fényben és velem boruban,
mint erőforrás, biztos menedék...
és ez elég!
Kurt Rommel: Hulló levelek
Éveim magas fája
egy levelet lehullatott.
Isten hűséges kezébe
visszavett egy napot.
Napjaim hosszu soráért
Uram, szent neved áldom.
Milyen nagy a hűséged,
mennyi a mulasztásom!
Vajon hány levelet hoz még
ezután életem fája?
Te vagy az idő Ura...
Rejtve napjaim száma.
Minden uj reggel, örök
kegyelmedről beszél.
Segíts úgy élni, mintha holnap
hullana le az utolsó levél!
Ford.Turmezei Erzsébet
Szolgálat útja
Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy bátorságot nyernek a Jézusba vetett hit hirdetésére." (1Timóteus3:13)
Dicséri áldja szüntelen Jézust a szívem, ajkam;
Amit Ő művelt én velem, Amit Ő végzett rajtam,
Azt némán el nem hallgatom; Ki jártam könnyes utakon,
Csodáit zengem vígan, Hirdetem boldogan.
Rég koldus voltam, úttalan, Jézusban kincset leltem!
Utamnak drága célja van, Betölti fénnyel lelkem:
A kincset széjjelosztani, És Róla jó hírt mondani!-
Szolgálat boldog útja, Szent küldetésem ez.
Szolgállak téged szüntelen, Jézusom, fénylő Hajnal,
Törölve fájó könnyeket, Harcolva búval-bajjal,
Míg utam Hozzád el nem ér, Hol nincs árnyék, eltölt a fény,
Mert színről színre látom Tündöklő arcodat.
TURMEZEI ERZSÉBET
NAPI-PARANCSOK
Napi-parancsod minden reggel várom,
s minden reggel elhangzik mind a három:
"Jöjjetek!" "Maradjatok!" MENJETEK!"
Hangodra boldogan figyelhetek.
"Jöjjetek hozzám!" Indulhatok újra.
Szíved, kincsesházad kitárt kapuja
minden nap vár, be sem zárhatja semmi.
Indulhatok áldást és erőt venni,
minden nap új erőt és új kegyelmet.
közelebb hozzád! Mind mélyebbre benned!
S a másik parancs? "Maradjatok bennem!"?
Boldogság annak is eleget tennem:
beléd rejtőzni, megmaradni nálad,
érezni, hogy Lelked lelkembe árad,
hogy már nem én, Te vagy a szóban, tettben,
titokzatosan veled eggyé lettem:
Te énbennem és én Krisztusom, benned!
Csodálni, áldani örök kegyelmed!
De a harmadik parancs: "Menjetek!"?
Hiszen ha veled eggyé lehetek,
indulni kell, menni, minden nap újra,
mint követed, szereteted tanúja!
Indulni kell, ahová küldesz engem,
a Te száddá, a Te kezeddé lennem!
Amerre seb sajog és ínség éget,
vinni szereteted és békességed!
Annyi a békétlen és beteg!
"Jöjjetek!" "Maradjatok!" "Menjetek!"
Három napi-parancsod hallhatom
minden új reggel, minden új napon.
Segítsd, Vezérem, gyenge katonádat,
teljesíteni mindig mind a hármat!
KÖVESS ENGEM!
Túrmezei Erzsébet
Pótvizsga szeretetből
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.
Az első vizsgám én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.
Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!
Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúfos nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
Ilyet nem tudok szeretni: - NEM!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.
Szereted? - kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! - hiába próbálom.
Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.
De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.
Eltűri a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.
Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.
És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.
De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.
Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.
Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincsen bennem
Semmi vagyok
Az alkalom
Jön ... elmegy ... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár ...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek ...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor ... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor ... most már nem lelet.
Túrmezei Erzsébet
NEM EJT HIBÁT!
Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, amely csak gyötrelmet ád...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.
És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.
Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!
Ismeretlen szerző után németből:
Túrmezei Erzsébet
MARADJ A HELYEDEN
Maradj a helyeden
ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!
Maradj a posztodon! Ott a helyed.
Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a "miért-,
és a te Igéd: bízni!
Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.
A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!
Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!
Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!
Németből: L.V.
Túrmezei Erzsébet
OTTHONOM
Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek.
Ismerősen csendül fülemben az ének.
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
Megterített asztal.
Éhező mellőle sose kel fel éhen.
Megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben Krisztussal magával.
Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberből új emberré tegyen:
hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bűnös szívem.
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása.
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!
Túrmezei Erzsébet
Sugarat hordok
Örök, dicső tekintetetedből,
és Istenem, fénylő Napom,
sugarat hordok a szívemben
sötét, ködös, nagy utamon.
A Te szemed reám tekintett:
Ím, az enyém is ég, ragyog.
Beboríthat mindent az éjjel:
Fényedből egy sugár vagyok.
Túrmezei Erzsébet:
Ha nem teszek semmit sem
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Még nem kész
Régi történet.
Egyházatyától arcképet kértek,
s nem tett eleget a kérésnek,
"Olyan csúf az óemberem
- felelte -, hogy azt semmiképpen
lepingáltatni nem merem.
Újemberem lefesteni
pedig olyan nehéz,
mert egyre dolgozik rajta a Mester,
de még nem kész!"
Rigófüttyös tavaszi kertben
ma ez a régi történet
ébred fel bennem.
Szállnak - tűnnek az évek.
Jó volna készen lennem!
A drága Krisztusarcot
egyre formálja a Lélek.
Szépsége néha felragyog.
De jaj, ha még mindig a régi vagyok!
Félek.
"Készíts el engem!" - kértem... s újra kérem.
Hiszen Te megváltottál drága véren.
Ne pihenjen, ne nyugodjék kezed,
míg műved rajtam be nem végezed!
Amit Te kezdtél,
soha nem maradt félbe semmi sem.
Újjá formálsz egészen engem is.
Hiszem.
1986. Túrmezei Erzsébet
Túrmezei Erzsébet:
FOHÁSZ
Keserű kérdések
egész özönével
kínoztam a lelkem.
Feleletet, választ
egyikre se leltem,
nélküled, Úr Jézus.
Kegyelmeddel nyílt meg
mindegyik miértnek
titkosművű zára.
Tebenned találtam
életem céljára.
Tebenned, Úr Jézus.
Most már, bármi fájjon,
minek kérdjek? Tudom,
aranykalászt terem
fájdalmak vetése.
Áldott a Te kezed
minden vezetése.
Csak vezess, Úr Jézus.
TÚRMEZEI ERZSÉBET
KENYÉRNEK JÖTTÉL
Kenyérnek jöttél éhező világba,
világosságnak sötét éjszakába,
fényes hajnalnak, örök ragyogásnak,
vak zűrzavarban bizonyos tanácsnak.
Jöttél útnak, igazságnak, életnek,
s kicsiny gyermekként jászolba fektettek,
Jézus, Jézus!
Mért sínylődnénk hát éhezve, szegényen,
mért tévelyegnénk világtalan éjben
tanácstalanul és halálraváltan
és úttalanul a hazug világban,
amikor benned mindent megnyerhetünk,
kis jászlad elé odatérdelhetünk,
Jézus, Jézus!
Túrmezei Erzsébet:
ELJÖN
Ádvent. Szelídzengésű üzenet.
Eljön! Eljön!
Beteg, a gyógyulásod,
rab, a szabadulásod,
halott, az életed.
Szomorú, most jön az öröm!
Erőtlen, most jön az erő!
Éjbe\' járó, hajnalra váró,
fölkel a fény neked.
Zendül az ég,
zendül a föld,
Isten izent:
Eljön! Eljön!
Ádvent! Ádvent!
Ádvent. Dörög rendíthetetlen,
kemény királyi üzenetben.
Eljön. Eljön.
Ha elkerülöd a mosolyban,
elédkerül mint könny, sikoltás.
Ha a bölcsőben meg nem látod,
utadat állja mint koporsó.
Eljön az Első és Utolsó.
Ha mint templom szelíd harangja
nem találhat szíven a hangja,
ágyúk ádáz tüzében hallod
ítélni rajtad majd e hangot.
És rombadőlhet minden oltár,
elnémulhat zsolozsma, zsoltár,
házad küszöbén fog megállani...
A munkazajban, léha dalban,
vagy az éj titkos csendjében fogod
közelgő lépteit meghallani.
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted.
Ha kikerülöd mint kegyelmet,
úgy kell bevárnod mint ítéletet.
Hallod? Hallod?
Mozdul az ég, mozdul a föld,
Isten izent:
Eljön. Eljön.
Ádvent. Ádvent.
Túrmezei Erzsébet:
Tovább imádkozunk
Távol gyülekezet imádkozik.
Csillagos afrikai égbolt
borul egyszerű templomukra.
Énekük, imádságuk áthatol
a sötétségen, az éjszaka csendjén.
Át pásztoruk kis hajlékáig,
ahol a halállal vívódik
órák óta a drága segítőtárs,
a kedves feleség.
Messze a kórház és messze az orvos.
De a gyülekezet imádkozik.
- Milyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! -
Néha benéz egy fehérhajú, tisztes
presbiter a betegszobába.
Látja, hogy a válság egyre tart,
és csak annyit mond csendesen:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Ez ismétlődik óráról órára.
Küzd a halállal a beteg.
Küzd az imádkozó gyülekezet.
S az első hajnali sugárral
megérkezik a felelet:
a láz alábbszáll hirtelen.
Megérkezik az igen és az ámen,
az élet és a győzelem.
Ilyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk!
S bár a felelet néha késni látszik,
és mi lankadunk és roskadozunk,
mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel,
mondjuk mi is távol testvéreinkkel:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Túrmezei Erzsébet:
Gyermek a rendelőben
A kisleány ott áll a rendelőben.
A furcsa gépek mintha mind őt lesnék.
S a doktorbácsi már be is ültetné
abba a félelmes, nagy székbe: "Tessék!"
Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran,
hogy előbb kettőt kérdezni szeretne.
"Halljuk!" - mosolyog rá a doktorbácsi,
hiszen ő mindig kész a feleletre.
"Értesz-e a fogakhoz?" - tudakolja
kis Piroska ötéves bölcsességgel.
"Ó, hányat találsz, akit én kezeltem,
kis barátaid közt, ha széjjelnézel!"
"Ott a Sárika, Jancsi. Kit mondjak még?
A patikus bácsiék Klárikája.
Kérdezd meg őket! Vígan szaladgálnak!
Mi lenne, ha foguk most is fájna?"
Ez a válasz megnyugtatóan hangzik,
valóigaz. De hátra még a másik.
"Szeretsz-e engem?" - kérdezi Piroska
a kedvesen mosolygó doktorbácsit.
"Szeretlek-e? Hát hogyne szeretnélek!"
Mivel semmi hiba a feleletben,
a kis paciens beül a nagy székbe
most már nyugodtan, kék szeme se rebben.
Ha a doktorbácsi ért a fogakhoz,
s szereti őt, akkor mi gondja lenne?
Jöhet most már a fúróval, fogóval.
Piroska békén tűri. Bízik benne.
*
Ó, így szeretnék békén bízni én is!
Félelmetes nagy rendelő az élet,
de jól ismerem, aki kezel benne,
s az Ő feleletétől én se félek.
Ha megkérdezem, ért-e a dolgához,
s ha megkérdezem, hogy szeret-e engem,
rámutat értem átszegzett kezére,
és szabad bízó kisgyermekké lennem.
Lehet fogó, fúró, akármi szerszám,
ha ott látom abban a drága kézben,
amelyik mindig tudja, mit cselekszik,
s fenn a kereszten vért hullatott értem.
Túrmezei Erzsébet:
A harmadik
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet
Túrmezei Erzsébet:
OTTHONOM
Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek.
Ismerősen csendül fülemben az ének.
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
Megterített asztal.
Éhező mellőle sose kel fel éhen.
Megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben Krisztussal magával.
Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberből új emberré tegyen:
hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bűnös szívem.
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása.
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!
Túrmezei Erzsébet:
TÉL
Jó Atyánk, Te elaltattad
a földet és betakartad,
mint a fáradt gyermeket.
Neked mindenre van gondod.
Most a hideg télben mondok
jóságodról éneket.
Hiszen a fagy sem ítélet.
Azért is áldalak téged.
Szent kezedből, Istenem,
kemény tél is kegyelem.
Hogyan nyílnék szám panaszra,
bár a földet tél havazza,
s vad szél rázza ablakom?
Boldog betlehemes ének
kél szívemben, míg a szélnek
süvöltését hallgatom.
Szegényes jászlán szívemnek
ott a betlehemi Gyermek,
s ragyogva árasztja szét
életadó melegét.
Karácsony szeretetével,
nagy örömüzenetével
át a hideg teleken,
át a hólepett határon
utam énekelve járom,
s mindeneknek hirdetem.
Osztom, osztom drága kincsem,
s fogyta nincsen, vége nincsen.
Zengem a dícséretet:
Legnagyobb a szeretet!
Túrmezei Erzsébet: 1. Tavasz
Istenem, megint tavasz van.
Dicsérlek az új tavaszban,
s róla mondok éneket.
Szeretném rügyét, reményét,
minden illatát és fényét
megköszönni Teneked.
Minden lelkes cinkehangot,
minden hóvirágharangot,
hazatérő madarat,
simogató sugarat.
Áldalak a tarka rétért,
és a sarjadó vetésért.
Áldalak, hogy a magot,
alig, hogy mi elvetettük,
reménységgel eltemettük,
hűs esővel áztatod.
Dolgos méhet, könnyű szellőt,
édes illatot lehelőt,
mindent köszönök neked.
Köszönöm az életet.
Azt a húsvéti hatalmas,
halálon is diadalmas
életet, Kit a tavasz
minden fénye hódolattal
szolgál, hirdet és magasztal:
a feltámadt Krisztus az!
Ne is érjen soha véget
ez a tavaszi dicséret:
hiszen azt az életet
megköszönni nem lehet.
Túrmezei Erzsébet
Harangok hívnak
Harangok hívnak
szép, zengő szóval.
Hangjukban Krisztus
hívása szólal:
"Kegyelem, áldás,
erő vár rátok!
Jöjjetek hozzám!
Békét találtok."
Harangok zúgnak.
Énekek zengnek.
Hála az elő,
örök Istennek!
Nagy irgalmáért,
szeretetéért!
Templomépítő sok hitért!
Háza mindnyájunk
szent menedéke.
Hangzik az ige.
Árad a béke.
Jó meleg fészek
fáradt madárnak.
Benne a mennynek
kincsei vannak.
Éled a hitünk,
újul a lelkünk:
Jézus Krisztusban
életet leltünk.
Boldog, győzelmes
sereggé válunk.
Van hős Vezérünk,
van erős várunk.
Vallói vagyunk
ősök hitének.
Évszázadokon
átzeng az ének.
Harangok hívnak
szép, zengő szóval,
s hangjukban Krisztus
hívása szólal.
Túrmezei Erzsébet:
Lábnyomok
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Ő mindig ott járt velem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
Azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"
Túrmezei Erzsébet:
Nem mondott fel nekem!
Szolgálatára angyalok sietnek.
Parancsol viharoknak és szeleknek.
Megérteni, felfogni nem lehet,
hogy meglátott, parányi porszemet,
s szolgálatába vett.
Szívemben újjongva dalol a hála,
Kerek világon nincs jobb gazda nála!
Mikor szolgálatába fogadott,
mert nem csak munkát, drága feladatot,
erőt is Ő adott.
Szentlelkét adta: segítsen, vezessen.
Sürgessen: soha ne időzzek resten.
Tekintete rajtam volt szüntelen.
Mindenre elég volt a kegyelem.
Ő maga járt velem.
Talált volna annyi hůségesebbet,
Parancsainak engedelmesebbet,
Csuda irgalmát áldja énekem,
hogy szolgálhattam hosszú éveken,
s nem mondott fel nekem.
Pedig megtehette volna!
S én szegény, gyenge, engedetlen szolga
türelmét, irgalmát dícsérhetem ...
mert ezután sem mond fel ... sohasem!
Övé az életem!
Túrmezei Erzsébet:
Kő az úton
Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.
Túrmezei Erzsébet:
TOVÁBB IMÁDKOZUNK
Távol gyülekezet imádkozik.
Csillagos afrikai égbolt
borul egyszerű templomukra.
Énekük, imádságuk áthatol
a sötétségen, az éjszaka csendjén.
Át pásztoruk kis hajlékáig,
ahol a halállal vívódik
órák óta a drága segítőtárs,
a kedves feleség.
Messze a kórház és messze az orvos.
De a gyülekezet imádkozik.
- Milyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! -
Néha benéz egy fehérhajú, tisztes
presbiter a betegszobába.
Látja, hogy a válság egyre tart,
és csak annyit mond csendesen:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Ez ismétlődik óráról órára.
Küzd a halállal a beteg.
Küzd az imádkozó gyülekezet.
S az első hajnali sugárral
megérkezik a felelet:
a láz alábbszáll hirtelen.
Megérkezik az igen és az ámen,
az élet és a győzelem.
Ilyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk!
S bár a felelet néha késni látszik,
és mi lankadunk és roskadozunk,
mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel,
mondjuk mi is távol testvéreinkkel:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Túrmezei Erzsébet:
A legnagyobb?
A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett,
csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman,
Istentől rád rakott igádban.
Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinni kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső simítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja kötelékeinket,
ha e világ fogva tart minket.
Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
és készek legyünk beismerni:
"Önmagamban nem vagyok semmi!-
S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha azt a munkát is elvégezted,
és az utolsó óra közeleg, hangját hallod égi hívásnak:
"Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!-
Túrmezei Erzsébet
ŐSZ
Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.
Üzensz sárguló levélen,
és elémírod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dícséretet.
Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem!
Túrmezei Erzsébet
KÉRÉS
J.F.v.Eichendorff után németből
Összetört, amit akartam.
Nem nyílik panaszra ajkam,
Uram, csendben vagyok.
De most... adj erőt, segíts rajtam:
hordozni... amit nem akarok.
HÁTHA MÉG UTOLÉR!
Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg „a lelkük utoléri őket”:
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!
VELE MINDÖRÖKRE!
Dora Rappart után németből
Az úrban békén elaludtakat
messzeségben keresnünk nem szabad.
Szent íge szól, hogy sebünk bekötözze:
Krisztusban vannak! Vele mindörökre!
Krisztusban! Nem valahol idegenben,
Nem ott, ahol álmok árnyéka lebben.
Krisztusban! Ki megigérte nekünk,
hogy minden napon itt lesz mivelünk.
Krisztusban itt, Krisztusban ott! Felelj:
van boldogabb találkozási hely?!
Nincsenek messze! Mért a fájdalom?
Ott vannak csak a túlsó oldalon!
Túrmezei Erzsébet
"EDZEM MAGAM-
A rádió tüzes híreket ont.
Kibontott háromszínű lobogók...
tüntet az ifjóság... szíve felett
kokárdák nyílnak... és nő a menet,
mint ellenállhatatlan áradat...
követelések... gyújtó jelszavak...
De Kati a konyhán mást is jelent:
"Édesanyám, Lacika odabent
padlón fekszik a zongora alatt.-
Édesanya a hírre beszalad.
Mit mível az a semmirevaló?
Pokróc az ágy, pokróc a takaró...
Hozzáhajol. Valami baja van?
Lacika ránéz: "Csak edzem magam!-
S a tekintete elszánt és kemény.
Hajnalig kitart furcsa fekhelyén.
Kiságya várja puhán, üresen.
"Edzem magam!-
- A rádiót lesem:
utcai harcok... vér... statárium...
És elgondolkozom a kisfiún.
Szívét hazaszeretet járta át,
s egész éjszaka „edzette magát”,
hogy megállja a helyét emberül
ha üt az óra s a sor rákerül.
Vér... vér... Sok drága élet ottmarad...
De kis Lacik készülnek ezalatt,
s felsorakoznak: élő felelet!
Kokárda nyílik a szívük felett!
Jövőt virágzik a véres jelen!...
Vigyázz reájuk, édes Istenem!
1956. október 25.
Túrmezei Erzsébet
„PÁU JÉ!”
Bevezettél közéjük,
Rácsos ágyacskák sűrű sora...
gyermekek, akik járni, beszélni
nem tanulnak meg talán soha.
Az egyiket betakargattad,
a másikat megsimogattad.
Hadd érezze, hogy védik, szeretik!
A harmadikat felültetted...
s elkezdtél énekelni nekik.
Egy kisfiú felkapaszkodott
rácsos ágyában, és ujjongani kezdett.
"PÁU JÉ!- - kiáltotta feléd.
Követelte kedves énekét:
"Pásztorunk a Jézus,
hozzá tartozunk!-
S amikor énekelni kezdted,
ugrált, örvendezett.
"PÁU JÉ!- - ismételte boldogan.
Titkok tárultak fel előttem.
Megváltónknak annyi titka van,
amiket mi csak sejteni tudunk.
A kis beteg
nem érthette azt az éneket,
de szívében egy titokzatos húr
hallatára megremeghetett...
S láthatatlanaul lehajolt a Pásztor,
és átölelte azt a gyermeket.
Túrmezei Erzsébet
TEDEUM - FORDÍTÁS
Fordítom a Tedeumot,
és fejtem a szürke ruhámat.
Most mind a kettő sürgős feladat.
Fejtek... és eltöprengek ezalatt
a rímeken, a szavakon...
Luther ódonveretű sorait
szívemben forgatom
Aztán felcsendül magyarul
a hála és imádat.
És közben fejtem, fejtem
szürke testvérruhámat.
"Dicsérünk, Úristen.-
"Minden égi seregek,
mind, aki szolgál neked...-
Igen... örök elhívó szavadért,
a meg nem érdemelt szolgálatért
dicsérlek, Úristen.
Nem ismerek jobb gazdát nálad.
És amikor most visszakéred
kedves testvérruhámat,
köszönök minden boldog percet, évet.
Dicsérlek Téged.
"Ma sem vond meg irgalmadat!
Bűn és gonosz ne ártsanak!”
Meg ne szűnjék szolgálatunk,
ha nevedért szétszóratunk,
s ha nem simul ránk óva, áldva
a szolgálat szelíd ruhája,
mert fényes olló fejti, bontja.
A kis veréb is szíved gondja.
Hogyan fordítanád el orcád,
ha mélységből kiáltunk hozzád,
hűtelen sáfáraid, restek,
kik ítéleted alá estek,
s minden mentségük,
hogy Fiad, Jézus értük vérzett.
Mélységben is dicsérünk Téged
Dicsérünk, Úristen.
Ó, hány korban, ruhában, nyelven
zengett feléd, míg én is zengem
magyarul itt és most neked
ezt az időtlen dicséretet.
Most... éppen most... amikor annyi
kétség és keserűség támad:
fordítom a Tedeumot,
és fejtem a szürke ruhámat.
A ruha változik, Te megmaradsz.
És a himnusz is marad ugyanaz.
Nem némulhat el ezután sem.
Dicsérünk Úristen.
Most is. És mindörökké. Ámen.
1951.
Túrmezei Erzsébet
TE ÉS AZ ISTEN
Elfriede Mörlin után németből
Hatalmad van elereszteni Istent,
de arra nincs, hogy ő is eleresszen.
Hatalmadban van gyűlölni az Istent,
de nem tilthatod meg, hogy Ő szeressen.
Jézus Krisztus ellen szabadon dönthetsz.
Ő a Golgotán döntött temelletted.
Igét, egyházat messze elkerülhetsz:
ige, egyház mindig téged keresnek.
Magad választhatod az utat, célt is,
vezetésének mégse vethetsz gátat.
Tagadhatod hatalmát is, létét is:
nem vethesz gátat Isten uralmának.
TÖVISKORONA
D. Ordass Lajos emlékének
Elmondtad egyszer megihletetten,
- ó, hogyne volna feledhetetlen! -
hogyan sebez a töviskorona.
Befelé szúró, nagy tövisektül
piros vér cseppje érettünk perdül
alá a Krisztus tiszta homlokán.
De kifelé is zord tövis mered,
hogy annak ártson, azt sebezze meg,
ki szent fejét magához öleli.
Így mondtad akkor. Te szenvedsz mostan
elítélten és meggyalázottan...
Ó, az a szúró töviskorona!
Nagyon szeretted. Forrón ölelted.
Nem féltél, hogy a te véred serked.
És most... sebez a töviskorona.
1948.
Túrmezei Erzsébet
Kérdez a gyermek
Ott fenn lakott a csillagok felett,
De amikor karácsonyeste lett,
Lejött a földre
mint kicsiny gyermek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Úgy-e, apukám, nagyon szereted?
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat.
Odaszorítja vállára meleg,
Kipirult arcát, s tovább csicsereg.
Kicsiny gyermek lett,
gyenge és szegény,
És ott aludt az állatok helyén,
Szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
Pedig csak a te kislányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
Szalmán feküdt, amikor született.
Úgy-e, apukám, nagyon szereted?
Kint csillagfényes, hideg este... tél
...Bent apja ölén kisleány beszél.
Ott se nyughatott szalmafekhelyén,
Futniuk kellett éjnek éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Úgy-e
,apukám, nagyon szereted?
Az apa leteszi a gyermeket.
Úgy-e, szereted? Úgy-e, szereted?
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Istenfia
Karácsonyesti képe kergeti.
Feledte, és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
Mintha körül a hólepett, fehér
Tetők, utak felett távol zene,
Angyalok tiszta hangja zengene
Szívet szólongató, szép éneket:
Szegény lett érted! Úgy-e, szereted?
Az apa leteszi a gyermeket.
Úgy-e, szereted? Úgy-e, szereted?
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Istenfia
Karácsonyesti képe kergeti.
Feledte, és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
Mintha körül a hólepett, fehér
Tetők, utak felett távol zene,
Angyalok tiszta hangja zengene
Szívet szólongató, szép éneket:
Szegény lett érted! Úgy-e, szereted?
