Asztalos István: AZ APA
(részletek)
(részletek)
Elgondolkozva állt, gondterhelten, összehúzott szemmel nézett a
kalauzra. Aztán készülődni kezdett. A kezében lévő kis csomagot óvatosan
a belső zsebébe tette. Összegombolta a bundát és felállt.
- Beteg a gyermek - magyarázta a kalauznak. - A torkával. Nem tud nyelni. Kell nagyon az orvosság, várja az orvos...
A síbakancsos fiú megnézte a vasutast.
Inas, szikár ember volt, az arca mintha megaszalódott volna már a sok vonatfüstben, a kezén kidagadt erekről meglátszott: egész életét nehéz munkában töltötte.
- Megyek én is magával - mondta neki. A vasutas rápillantott, s ő is megnézte a fiút.
Úgy tizennyolc év körüli lehetett, síbakancs, síruha, övvel leszorított kurta báránybőr bunda és bélelt füles sapka volt rajta. Fiatal arcáról, csillogó szeméről látszott: számára izgalmas kalandot jelent a vihar, és őszinte bosszúságot a vonat elakadása. Minden mozdulatán a magabízó fiatalság látszott.
A síbakancsos fiú megnézte a vasutast.
Inas, szikár ember volt, az arca mintha megaszalódott volna már a sok vonatfüstben, a kezén kidagadt erekről meglátszott: egész életét nehéz munkában töltötte.
- Megyek én is magával - mondta neki. A vasutas rápillantott, s ő is megnézte a fiút.
Úgy tizennyolc év körüli lehetett, síbakancs, síruha, övvel leszorított kurta báránybőr bunda és bélelt füles sapka volt rajta. Fiatal arcáról, csillogó szeméről látszott: számára izgalmas kalandot jelent a vihar, és őszinte bosszúságot a vonat elakadása. Minden mozdulatán a magabízó fiatalság látszott.
- Jobb, ha nem jön. Ilyenkor nehéz...
A fiú elnéző pillantást vetett rá:
- Bízza rám! - mondta. Rögtön vette a hátizsákját, s máris indult az ajtó felé.
Mikor azonban kinyitotta a postakocsi ajtaját, egy szélroham úgy visszataszította, hogy hátratántorodott. - Hű az iskoláját! - nevetett szégyenkezve. Aztán, hogy megmutassa, neki semmi egy ilyen vihar, az ajtóból egyenesen kiugrott a hóba....
A vasutas feltűrte bundája gallérját, s a bezúduló szélnek hátat fordítva ő is lelépett a vagon lépcsőjére, onnan a hóba. Aztán menni kezdett a mozdony felé. A fiatalember mindenütt a nyomában.
...
Körülöttük vadul száguldott a vihar, felkorbácsolta és mintha lapáttal hányta volna, szórta rájuk a havat. Elakadt a lélegzetük, arcukat hóval tapasztotta be a szél.
...
Eszébe jutotta felesége:
- Szegény asszony, most mind a kettőnkért aggódik... - aztán csak beléje nyilallt. Ha elkésik!... Borzasztó lenne!... Szinte hangosan felnyögött. úgy nekiindult, hogy beléütődött a fiúba. - Siessen! - kiáltotta. Vállukkal nekifeszülve birkóztak a széllel.
...
...A bunda egyre súlyosabbá vált rajta, nagyon nehezen emelgette a lábait. Hirtelen eszébe villant egy gyermekkori emlék, akkor járt még ilyen nagy hóban. Az apjával ment fáért az erdőbe. Még most is maga előtt látta nagy csontú, sovány apját, amint meggörnyedve húzta, vonszolta fával megrakott kézi szánt. Ő ment a térden felül érő hóban, s rövid lábával törte a havat. ... Mennyit kínlódott az öreg, míg felnőttünk... A ő fiából állomásfőnök lesz - gondolta büszkén. - Legyen is!... Jaj, csak gyógyuljon meg! - fogta el újra az aggodalom, s igyekezett gyorsítani a lépteit. Egy szélroham oldalról tört rá, s le akarta tépni róla a bundát...
Igyekezett elterelni gondolatait a viharról, iparkodott biztatni, erősíteni magát.
...
Nehezen vonszolódott előre a hóban. De az izgalom, a fia iránti aggodalom még a fáradtságnál is nagyobb volt. Egész belsőjét átitatta, és nem engedte pihenni, hajszolta előre. És minél nehezebben ment, annál dühösebb lett saját magára: - Szegény kicsi fiam, s én itt csak...
Minden érzékével maga köré figyelt ugyan, de gondolatai egyre a fián jártak.
- Álljunk meg egy kicsit! - lihegte kapkodó lélegzettel a fiú.
- Nem! - rázta a fejét, s összeszorította száját.
Tovább bukdácsoltak, s már nem is válaszolt a fiúnak, mikor az újra kérni kezdte. Minden lépéssel szinte kiszaggatta lábait a hóból, és ment tovább előre.
...
- Nem tudok menni! - sírta a fiú, s tele volt alázattal. - Maradjon itt velem! Hiszen megfagyok! - mondta.
Az megragadta a karját, s talpra állította. De ha nem fogja meg mindjárt, a fiú visszadől a hóra. Karon fogta hát, s tolni, vezetni kezdte.
Keményen küszködve a széllel, a hóval, tántorgott előre. Mindinkább úgy érezte, hogy megfullad a bunda s a fiú súlya alatt. Az mind jobban ránehezedett, s nyöszörögve tántorgott.
Hirtelen eszébe jutott a saját fia, aki éppen így nyöszörgött, ilyen álomittasan, ha valahonnan későn vitte haza az ölében.
- Ne hagyjon itt...- nyögte a fiú, s fáradtságtól meg a félelemtől elakadt a hangja.
Olyan szánalom fogta el, hogy megreszketett a szíve.
- Nem hagylak itt! - bátorította. A fiú karját hirtelen a nyakába vette, s vonszolta tovább maga mellett.
Megbotlott egy hóbuckában. A fáradtságtól, a gyengeségtől megtántorodott.
...
Lassan, de törhetetlen akarattal tántorgott vele előre.
Nem szabad elessek, nem szabad! - gondolta egyre, s minden lépését megfontolva tette meg.
Újra és újra a fiára gondolt, és erőlködve vonszolódott át a hófúvásokon...Kezét, mellyel a fiút tartotta, már alig érezte, s jégcsapoknak az ujjait.
Lefagy a kezem, lábam - gondolta.
De már ez a gondolat is közömbösen hagyta. többet nem is gondolkozott rajta. Teljesen eltöltötte az a tudat, hogy neki haza kell érnie. Izzó, egész bensőjét felkavaró szeretet fűtötte, tartotta ébren az akaratát. Nem attól félt, hogy megfagy, hanem, hogy nem jut el hazáig. Neki pedig el kell oda jutnia.
A fiú felnyöszörgött, s az volt az érzése: saját fiát viszi, s védi a haláltól. Valami nagy, eddig sohasem érzett öröm fogta el: lám, bírja, menni tud, és biztosra vette, hogy hazaér. az ő fia boldog ember lesz. S ettől a gondolattól megmelegedett a szíve.
Egy dombszerű emelkedése vergődött fel. Ott kiegyenesedett, s mintegy megnőtt a gyengülő viharban. S ekkor onnan, nem messzire tőle, a gomolyogva viharzó ködből halvány lámpafény derengett a szemébe.
- A falu! - tört fel belőle az ujjongás. Megingott egy pillanatra, de aztán még keményebben összeszorította a száját, s karján a félig alélt fiúval megindult a lámpafény felé.
A fiú elnéző pillantást vetett rá:
- Bízza rám! - mondta. Rögtön vette a hátizsákját, s máris indult az ajtó felé.
Mikor azonban kinyitotta a postakocsi ajtaját, egy szélroham úgy visszataszította, hogy hátratántorodott. - Hű az iskoláját! - nevetett szégyenkezve. Aztán, hogy megmutassa, neki semmi egy ilyen vihar, az ajtóból egyenesen kiugrott a hóba....
A vasutas feltűrte bundája gallérját, s a bezúduló szélnek hátat fordítva ő is lelépett a vagon lépcsőjére, onnan a hóba. Aztán menni kezdett a mozdony felé. A fiatalember mindenütt a nyomában.
...
Körülöttük vadul száguldott a vihar, felkorbácsolta és mintha lapáttal hányta volna, szórta rájuk a havat. Elakadt a lélegzetük, arcukat hóval tapasztotta be a szél.
...
Eszébe jutotta felesége:
- Szegény asszony, most mind a kettőnkért aggódik... - aztán csak beléje nyilallt. Ha elkésik!... Borzasztó lenne!... Szinte hangosan felnyögött. úgy nekiindult, hogy beléütődött a fiúba. - Siessen! - kiáltotta. Vállukkal nekifeszülve birkóztak a széllel.
...
...A bunda egyre súlyosabbá vált rajta, nagyon nehezen emelgette a lábait. Hirtelen eszébe villant egy gyermekkori emlék, akkor járt még ilyen nagy hóban. Az apjával ment fáért az erdőbe. Még most is maga előtt látta nagy csontú, sovány apját, amint meggörnyedve húzta, vonszolta fával megrakott kézi szánt. Ő ment a térden felül érő hóban, s rövid lábával törte a havat. ... Mennyit kínlódott az öreg, míg felnőttünk... A ő fiából állomásfőnök lesz - gondolta büszkén. - Legyen is!... Jaj, csak gyógyuljon meg! - fogta el újra az aggodalom, s igyekezett gyorsítani a lépteit. Egy szélroham oldalról tört rá, s le akarta tépni róla a bundát...
Igyekezett elterelni gondolatait a viharról, iparkodott biztatni, erősíteni magát.
...
Nehezen vonszolódott előre a hóban. De az izgalom, a fia iránti aggodalom még a fáradtságnál is nagyobb volt. Egész belsőjét átitatta, és nem engedte pihenni, hajszolta előre. És minél nehezebben ment, annál dühösebb lett saját magára: - Szegény kicsi fiam, s én itt csak...
Minden érzékével maga köré figyelt ugyan, de gondolatai egyre a fián jártak.
- Álljunk meg egy kicsit! - lihegte kapkodó lélegzettel a fiú.
- Nem! - rázta a fejét, s összeszorította száját.
Tovább bukdácsoltak, s már nem is válaszolt a fiúnak, mikor az újra kérni kezdte. Minden lépéssel szinte kiszaggatta lábait a hóból, és ment tovább előre.
...
- Nem tudok menni! - sírta a fiú, s tele volt alázattal. - Maradjon itt velem! Hiszen megfagyok! - mondta.
Az megragadta a karját, s talpra állította. De ha nem fogja meg mindjárt, a fiú visszadől a hóra. Karon fogta hát, s tolni, vezetni kezdte.
Keményen küszködve a széllel, a hóval, tántorgott előre. Mindinkább úgy érezte, hogy megfullad a bunda s a fiú súlya alatt. Az mind jobban ránehezedett, s nyöszörögve tántorgott.
Hirtelen eszébe jutott a saját fia, aki éppen így nyöszörgött, ilyen álomittasan, ha valahonnan későn vitte haza az ölében.
- Ne hagyjon itt...- nyögte a fiú, s fáradtságtól meg a félelemtől elakadt a hangja.
Olyan szánalom fogta el, hogy megreszketett a szíve.
- Nem hagylak itt! - bátorította. A fiú karját hirtelen a nyakába vette, s vonszolta tovább maga mellett.
Megbotlott egy hóbuckában. A fáradtságtól, a gyengeségtől megtántorodott.
...
Lassan, de törhetetlen akarattal tántorgott vele előre.
Nem szabad elessek, nem szabad! - gondolta egyre, s minden lépését megfontolva tette meg.
Újra és újra a fiára gondolt, és erőlködve vonszolódott át a hófúvásokon...Kezét, mellyel a fiút tartotta, már alig érezte, s jégcsapoknak az ujjait.
Lefagy a kezem, lábam - gondolta.
De már ez a gondolat is közömbösen hagyta. többet nem is gondolkozott rajta. Teljesen eltöltötte az a tudat, hogy neki haza kell érnie. Izzó, egész bensőjét felkavaró szeretet fűtötte, tartotta ébren az akaratát. Nem attól félt, hogy megfagy, hanem, hogy nem jut el hazáig. Neki pedig el kell oda jutnia.
A fiú felnyöszörgött, s az volt az érzése: saját fiát viszi, s védi a haláltól. Valami nagy, eddig sohasem érzett öröm fogta el: lám, bírja, menni tud, és biztosra vette, hogy hazaér. az ő fia boldog ember lesz. S ettől a gondolattól megmelegedett a szíve.
Egy dombszerű emelkedése vergődött fel. Ott kiegyenesedett, s mintegy megnőtt a gyengülő viharban. S ekkor onnan, nem messzire tőle, a gomolyogva viharzó ködből halvány lámpafény derengett a szemébe.
- A falu! - tört fel belőle az ujjongás. Megingott egy pillanatra, de aztán még keményebben összeszorította a száját, s karján a félig alélt fiúval megindult a lámpafény felé.
