HÚSVÉT HAJNALÁN
Túrmezei Erzsébet
Alig várták, hogy
jöjjön a reggel,
s most bánatosan,
illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír
fele hárman,
epesztő, emésztő,
roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és
támad a nap már.
A madarak kara csak
egy fénylő sugarat vár
és csattog az ének,
száll által a légen
fel, fel az ég felé
... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne
fájna az emlék?
Mikor a Mester
előttük ment még,
és ajkán az élet
igéi fakadtak
a szomjazóknak, a
fáradtaknak!
Volt-e valaha
riasztóbb álom,
mint ez a három nap,
ez a három:
mikor, aki folyvást
csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek
fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a
főpap elébe,
rágalmat, gúnyt
vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács
és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a
hős, az apostol?
És az Atya hallgat?
- Mély csend ül az égen
s most hajnallik
újra: csakúgy ... úgy mint régen.
Hogy hurcolták! Mint
egy gonosztevőt.
S még volt, aki
gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a
vére kicsordul,
s úgy kell felemelni
az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a
fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt,
ott is szeretett még,
ott fenn a
kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és
gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig,
mindig szeretett!
Viszik az illatozó
kenetet,
és sírva sietnek a
sír fele hárman,
nagypénteki
gyásszal, húsvéti sugárban.
Hogy látnák
szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez
a reggel.
A pálmafák két
szegélyén az útnak
súgva-búgva valami
titkot tudnak.
A virágok át
harmatkönnyeken
már látják
felragyogni fényesen
az élet napját, s
azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A
sírban nincsen!
Ők mégis mennek.
Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres
sírba,
az angyal előtt
döbbenve megállni:
feltámadott, élő
Mesterre találni.
Húsvétkor ha nincs
még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd,
vedd és vigyed
könnyesen, aggódón,
búsan, amint van,
s keresd a
Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod
megtalálni ottan.
Eléd fog állani
feltámadottan.
