“Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot,
mert majd eltelnek vele.”
Lehet az embernek
szociális és gazdasági szabadságot adni, de amíg nem oltják el az Istennel való
közösség utáni szomjat, állatként fog viselkedni. Példa erre a nyugati világ
fellendülése. Mindenünk megvan, amit egy gépkorszak nyújthat, mégsem volt még ilyen
nagymérvű az unalom és a boldogtalanság, az erkölcsi élet pedig eljutott a
mélypontig. Az éhség mindig az élet jele. A normális ember szellemi éhséget is
érez. Az élet értelmét nem a körülményektől függő felszínes boldogság adja meg,
hanem a megelégedettség, amely a legrosszabb helyzetben is betölti a lelket.
Erőt ad ahhoz, hogy könnyeinken át is mosolyogjunk. Ha nincs közössége a
Teremtővel, magányos, elhagyott vándor az ember. A boldogság szegénység útján
érhető el. Istenhez való vonzódásunkat elnyomhatja az önteltségünk, a bűnös
élvezetek, a titkos bűn, a szellemi élet elhanyagolása. A megtérés azt jelenti,
hogy gondolkodásmódunk megváltozik, visszatérünk. Más irányt ad életünknek, ha
Istenhez fordulva, az Ő törvényeivel egyezően élünk.
Küzdenünk
kell belső – szellemi-életünk elsorvadása ellen.