Chiara Lubich ~ A szeretet művészete

Mindenkit szeretni II.

'Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. 

Így lesztek fiai a mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.' (Mt 5,44-45)

Ki a felebarát?

Szeressünk mindenkit, és hogy ezt megvalósítsuk, szeressük a felebarátot!

De ki is az a felebarát? Tudjuk, nem kell őt másutt keresni, a felebarát az a testvér, aki az élet jelen pillanatában ott van mellettünk.

Ha keresztények vagyunk, akkor most, és ezt az embertársunkat kell szeretnünk. 

Tehát nem plátói, eszmei szeretetről van szó, hanem tevékeny szeretetről.

Nem elvont módon és a jövőben kell szeretnünk, hanem konkrétan és a jelenben, most.

A felismerés

A II. világháború idején, amikor társaimmal lent voltunk az óvóhelyen, az evangéliumot olvastuk. 

Ez állt benne: 'felebarátodat pedig szeresd úgy, mint saját magadat.' (Mt 19,19).

Gondolkodóba estünk: 'felebarátodat... Hol is van az én felebarátom?'

Ott volt a közelben. Ő volt az öreg néni, aki alig tudta magát levonszolni az óvóhelyre. 

Úgy kellett szeretni, mint saját magunkat, tehát mindannyiszor segíteni kellett neki.

Ők voltak azok a gyerekek öten, akik rémülten kapaszkodtak a mamájukba. 

Kézen kellett őket fogni, és hazakísérni.

Ő volt a beteg, aki nem tudott elmozdulni otthonról, nem tudott elmenekülni, nem törődött vele senki.

 El kellett menni hozzá, gyógyszert szerezni neki, segíteni rajta.

Egyszerre csak egyet

Ki kell tágítanunk a szívünket Jézus szívének mértékére. Mekkora feladat!

 De csak erre az egyre van szükség. Ha ezt megtettük, mindent megtettünk.

Arról van szó, hogy mindenkit, akivel találkozunk, úgy kell szeretni, ahogy Isten szereti. És mivel az időben élünk, egyszerre egy embertársunkat szeressük, ne őrizzük a szívünkben semmilyen maradványát az előző pillanatban látott testvérünk iránti szeretetnek. Így mindenkiben ugyanazt az egyetlen Jézust szeretjük. De ha ott van a maradvány, ez azt jelenti, hogy az előző testvérünket magunkért szerettük, vagy önmagáért... nem Jézusért. És itt van a baj.

A legfontosabb dolgunk, hogy megőrizzük az isteni tisztaságot. Ez azt jelenti, hogy meg kell őriznünk a szeretetet olyannak, ahogy Jézus szeret. Tehát ahhoz, hogy tiszták legyünk, nem kell megcsorbítanunk a szívünket, visszafojtanunk a szeretetet. Inkább ki kell tágítanunk akkorára, mint Jézus, és mindenkit szeretni.

És amint elég egy szent ostya a világ milliónyi ostyája közül ahhoz, hogy Istennel tápláljon bennünket, elég egyetlen testvér is - az, aki Isten akaratából ott van mellettünk -, hogy közösségben legyünk az egész emberiséggel, azaz Krisztus misztikus testével. Közösségben lenni a testvérrel, ez a második parancsolat, amely rögtön az Isten iránti szeretet parancsa után következik, annak megnyilvánulása.

Korlátok nélkül

Szeressük a testvért! A testvérek jelentik számunkra a nagy lehetőséget.

 Egyetlen alkalmat se szalajtsunk el a nap folyamán!

Szeressük azokat, akiket mindennap látunk, mert mellettünk vannak fizikailag is!

Szeressük azokat, akik nincsenek szemünk előtt, de akikről beszélünk, akik eszünkbe jutnak, akikért imádkozunk, akikkel az újságban vagy a tévében találkozunk, akik írnak nekünk, vagy akiknek mi írunk, akikért munkánkat végezzük nap mint nap...

Szeressük az élőket és azokat, akik nincsenek már itt a földön!

Szolgálni

Ha szeretünk, akkor szolgálunk. Jézus példát mutatott erre. Amikor meghalt a kereszten, az egész emberiséget szolgálta, élőket, hajdaniakat és születendőket. De így tett akkor is, amikor megmosta tanítványai lábát. Isten volt és megmosta a mi lábunkat, emberekét, tehát mi is megmoshatjuk testvéreink lábát.

Nemhogy megmoshatjuk, meg is kell mosnunk!

 A kereszténység szolgálat, mindenkit szolgálni kell, mindenkiben az urat kell látnunk. 

Ha mi szolgák vagyunk, a többiek urak.

Szolgálni kell. Meg kell próbálni az evangélium szerint megélni, hogy aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája, igen, mindenkié.

Szolgálat... ez a gondolat forradalmasíthatja a világot. A kereszténység nem tréfa, a kereszténység komoly dolog, nem valami becses hagyomány, egy kis együttérzés, egy kis szeretet, egy kis alamizsna.

A kereszténység igényes, az élet teljessége.

Anyai szívvel

Határozzuk el: minden felebarát felé, akikhez közeledem vagy akiért dolgozom, 

úgy fordulok, mintha az édesanyja lennék.

Egy anya mindig befogad, mindig segít, mindig remél. Mindent betakar. 

Egy anya mindent megbocsát a fiának, még akkor is, ha bűnöző vagy terrorista.

Egy anya szeretete nagyon hasonló - ahogy Pál mondja - Krisztus szeretetéhez. (1Kor 13,1-13)

Ha anyai szív él bennünk - pontosabban, ha elhatározzuk, hogy a legrendkívülibb Anya, Mária szíve éljen bennünk -, akkor mindig, minden körülmények között készek leszünk szeretni a többieket.

Mindenkit szeretni fogunk, nemcsak saját egyházunk tagjait, hanem a többi egyház tagjait is. Nemcsak a keresztényeket, hanem a muzulmánokat, a buddhistákat, a hindukat, a legkülönbözőbb vallásúakat is. A jóakaratú embereket, minden embert, aki a földön él, mert Mária anyasága egyetemes, mint ahogy egyetemes volt a megváltás is.